Címkék

, , , , , , , , , , , ,

A fájdalom megváltoztatja az embereket.
Elhasználja őket.
Kioltja őket.
Amikor valaki szenvedésen ment keresztül, a tekintete üressé válik.
Az elméje tele van gondolatokkal.
És a szíve fáradt.
A fájdalmakkal küzdő embernek nincs szüksége semmire, csak arra, hogy megtalálja önmagát.
Hogy visszaszerezze a nyugalmát, elveszve a meggyőződés mögött, hogy nem elég ahhoz, hogy ezt is legyőzze.
Nem szabad egyedül hagyni, hanem támogatni kell, hogy
megtalálja az utat…
/R. Sangvini/
 
Néha már irtam a magányról. A lelket mardosó magányról. Sokszor éreztem, hogy félnek az emberek tőlem. Zavarban vannak, mit mondjanak? Meg ne bántsanak. Miről beszéljenek? Vannak akik kínosan kerülik Katinka említését, míg mások csakis róla szeretnének beszélgetni. Segítek, mondom, egyik sem jó. Számomra ma is itt van Katinka. Kinn vannak a fotói a nappaliban, ahogy egy éve is ott voltak. Nem baj ránézni. Az sem baj, ha még ma is könny szökik a szemembe. Ez vagyok én. Az én érzéseim. Persze ott benn sikít valaki folyamatosan és fogja a  fejét, de eddig mindig sikerült kontrollálnom. Katinkáról ma is ugy beszélünk a családban, mintha fizikálisan itt lenne közöttünk. Visszaemlékezünk a történetekre, mikor mire mit mondott. Sokszor csal még most is mosolyt az arcunkra  az akkori reakcióival. És jól is van ez igy. Itt tartjuk az életünkben, jelen van. Sokat gondolunk rá, eszünkbe jut ő mit tanácsolna ha két út állna előttünk. Az egész családnak szerves része ma is. És akire igy emlékeznek arról szabad és kell is beszélni. 
 
Nem egyformák az érzéseink, és nem is tudunk egyformán beszélni róla. Azt gondolom, hogy mostanában Dávidnak a legnehezebb. Feltette rá az életét és tényleg Katinka lábnyomába lépett, ott folytatja a munkát ahol a drága nővére abbahagyta. Mintha kicserélték volna ezt a fiatalembert, óriási erővel, rendíthetetlenül megy előre. Katinka mindig is támogatta őt, azóta imádja mióta megszületett. Katinka 8 éves volt Dávid születésekor. 2 évesen Katianyunak hívta és én ezért hálás voltam. Hiszem, hogy egyetlen pillanatra nem hagyta őt el. Nem lesz könnyű ez az út, de sosem lesz egyedül és ezt Dávid nagyon jól érzi, tudja. 
Esztikémben és bennem elevenen él Katinka jelenléte. E miatt sírunk sokszor, de hálásak is vagyunk amiért ilyen sokáig velünk lehetett. Hiánya soha nem lesz pótolható, ezt jól tudjuk. Egyikünknek sem. 
Gyuszi épp a napokban mondta, hogy 8 hónapja csak sodródik az árral. Most próbálunk kidolgozni egy családi projektet kettőnknek, hogy összeszedjük nem is magunkat, hanem egymást. Mert nem akarjuk, Katinka meg főleg nem akarná, hogy felőröljön minket a gyász, a hiány, a veszteség. 
 
Jön a tavasz, nagyon várjuk. Megbeszéltük megyünk majd sokat kirándulni. Fogunk családi kirándulásokat tartani, remélhetőleg a babákkal is. Ki az életbe még nem nagyon léptünk. Volt egy-egy próbálkozás, akkor jó volt, de aztán a nagy lendületből nem lett semmi, hogy folytassuk. Én beszélek 2-3 barátnőmmel pár hetente, Gabókámmal találkozom néha. Mindenki éli az életét, én meg nagyon nem szeretek senkit zavarni. Ők, ez a pár ember tudja, hogy lehet velem beszélgetni bármiről, hogy hajlandó vagyok leülni meginni egy kávét, és nem viselkedem ugy, még akkor sem ha ugy érzem, mintha az ég szakadt volna rám. Igen, a fájdalom itt van, de próbálom kezelni.
 
Hálás vagyok pár embernek. Nem beszélünk sűrűn, de időről időre csilingel a telefonom, üzenet jött. Most pár név nélkül, csak ők fogják tudni, hogy ezeket  írták.
“…Szia Csillám, tegnap sokat gondoltam rátok, de nem akartalak zavarni, biztosan borzasztóan nehéz volt nektek. “
“…Hogy vagytok drágám? A betegek meggyógyultak?”
“…Vigyázzatok magatokra és nagy ölelést küldök, szeretettel “
“…veletek vagyok ma lélekben és gondolataimban drága Csilla…”
“…Katinka születésnapja alkalmából ölelünk benneteket.❤️“
“…Nagyon nagyon szeretlek, Csillukám.”
“…Drágám ! A szívemben vagy ❤️“
“…Kivánom, hogy legyen ez a nap, ha könnyekkel is teli, de mégis szép és szeretetteljes, amilyen Katinka is volt.”
 
Nagyon jó érzés, amikor csak ugy ír valaki, elmeséli, megosztja mi történt náluk, küld fotókat is. Tudjátok ezek azért jók, mert kikapcsolja az agyat, a lelkünk sóhajt egy nagyot. Ezeket azért irom le nektek, hogy tudjátok mit is jelent a számotokra pár mondat a másiknak. Kiragad a mindennapokból, a gondolatokból. Mintha próbálnának ezek a hírek visszarángatni minket a normális életbe, már ha van ilyen. 
 
De aztán történt itt más is. 💗 November közepén egy levél jött. 
-Megyek. már készülök régóta, mikor jó nektek?
Mondtam volna, hogy tegnap, de először szinte visszahőköltem. Valaki vesz egy repülőjegyet Magyarországról, a hétvégéjét feláldozza azért, hogy eljöjjön hozzánk? Van ilyen? 
Pár üzenetváltás után elhittem, hogy komolyan gondolja, mert ezt kaptam.
-Beírhatsz a naptárba!
 
 
Ugy izgultam, mintha a királynőt vártam volna hozzánk. Szinte el sem akartam hinni, míg meg nem öleltük egymást a repülőtéren. 36 éve nem találkoztunk. Timivel a gimiben osztálytársak voltunk. A facebook-on követjük egymást jó pár éve, kivel mi történik, időnként beszélgettünk is. Most viszont itt van, eljött, nem sajnálta az idejét. Pénteken reggel felszállt a repülőgépre és még az sem szegte a kedvét, hogy mindjárt a reggel 8 órási gép majd kétórát késett. 
 
Elmentünk Esztikémékhez, délután együtt Astridkáért az oviba, majd sikerült megismertetni az esti brüsszeli csúcsforgalommal, dugóval. Gyuszi kiküldetésből érkezett haza és felkellett őt vennünk Brüsszel Midi vasútállomáson este 6-kor. Hát nem volt könnyű utunk. Közben bemutatkozott a csodálatos belga időjárás is, szakadt az eső.
Szombaton délután csodák csodájára elállt az eső. Elindultunk, gondoltuk ha más nem akkor autóból megmutatjuk egy kicsit a fővárost. Végül a Grand Place-ra is eltudtunk menni. Timi és Gyuszi ettek finom brüsszeli gofrit, bementünk a csokiboltba, megcsodáltuk a csöpp pisilős kisfiút. Vettünk egy kis souvenir-t. Közben jókat beszélgettünk. Mire visszaértünk a térre bekapcsolták a lámpákat. Bevallom évek óta nem jártunk ott, ez idő alatt sok épületet felújítottak, varázslatosak voltak a fények.
 
 
 

 
Timi mesélt. Mindenről, mindenkiről. Totál felfrissült a lelkem tőle. Érdekes helyzet volt ez, hiszen mindkettőnk barátja volt valamikor még a múlt században, hiszen a középiskola éveiben mi már együtt voltunk Gyuszival. Szóval Timi mesélt. Én is meséltem. Néha sírdogáltam is, de nem mindig. Őszintén tudtunk beszélgetni mindenről. Katinkáról is. Főleg róla. Nem azért, mert én akartam, hanem mert ő akarta. Sajnos gyorsan vége lett a csodahétvégének, vasárnap délben már ujra a kocsiban ültünk, most sokkal nyugodtabb utunk volt a repülőtérre, aludt még a kicsi ország. Megbeszéltük folyt. köv, talán most náluk. Kértem jöjjenek még, akár családostól. Remélem majd jön egy újabb üzenet tőle megint:
-Megyünk. 
 
Gondoltam jó lenne elmenni Magyarországra valahova tavasszal. Még nem tudom. Félek is útrakelni, de közben meg jó is lenne. Csak nem tudom hova. Kivel? Gyuszi dolgozik, nem tudom bármikor elcibálni. Egyedül meg lehet elveszett lennék. Vagy nem. Nem tudom.
 
Ha hozzánk közelálló jönne, gyere. Mi levegőt kapunk, neked megpróbálunk szerezni pár kellemes napot.
 
És a végére egy jó tanács, ha megengeditek! Tudnotok kell, ha családtag, barát, ismerős családjában történik tragédia ne gondolkodjatok a saját fejetekkel. Eszetekbe se jusson az ő fejével gondolkodni, nem fog sikerülni. De ne hagyjátok őt magára. Ahogy Timi mondta:- Félnek az emberek. Mit mondjanak?
Ne féljetek, lehet a világot jelentitek annak a másik embernek, segítséget vissza az emberek közé (és most itt nem a munkába járásról beszélek hanem az otthonok néma magányáról). Mert élünk. Muszáj élnünk. 
 
A fájdalom megváltoztatja az embereket.
Elhasználja őket.
Kioltja őket.
Amikor valaki szenvedésen ment keresztül, a tekintete üressé válik.
Az elméje tele van gondolatokkal.
És a szíve fáradt.
A fájdalmakkal küzdő embernek nincs szüksége semmire, csak arra, hogy megtalálja önmagát.
Hogy visszaszerezze a nyugalmát, elveszve a meggyőződés mögött, hogy nem elég ahhoz, hogy ezt is legyőzze.
Nem szabad egyedül hagyni, hanem támogatni kell, hogy
megtalálja az utat…
/R. Sangvini/