Tegnap nagyon sokszor eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt az év utolsó napján irtam egy lezárást, kivel mi történt a családban, merre haladt az életünk. Majd másnap a tervekről szólt az első poszt.

De miről írhatnék most 2024 kapcsán? Merre haladt az életünk? Elveszítettünk két csodálatos, a maga nemében megismételhetetlen lelket, akiknek elvesztését sosem fogjuk kiheverni. 

Küzdöttünk nagyon. Ott voltunk, segítettünk mosolyogni, segítettünk az életet élni, vinni tovább és tovább. Reménykedtünk, összeszorított szemekkel, a jelekre fittyet hányva, árral szemben mentünk tovább, toltuk magunk előtt Katinkát, elhittük és elhitettük vele, hogy sikerülni fog. Minden nap, minden hét, minden hónap haladék volt. Neki, nekünk. Majd jött egy remény, tényleg sikerülni fog. Ahonnan a mélybe zuhantunk másfél hét alatt és elkellett őt engednünk. Olyan mélyre zuhantunk, hogy nem tudjuk kikaparni onnan magunkat még ma sem. Pedig egyik-másikunk már véresre kaparta a körmeit, a lelkét, menne de visszahúz a mélység, a gyötrelem, a kínzó hiány. Igy hát inkább egymást támogatjuk, hol az egyikünk a másikat, aztán a másik az egyikünket: -Állj az én vállamra, tollak feljebb, ott süt a nap, csak nézz felfelé. 

Június 21-e péntek örökre a szívünkbe, a lelkünkbe égett. Az év leghosszabb, legszebb, legfényesebb napján elveszítettük Katinkánkat. 💔😢💔

Majd másfél hét mulva vasárnap egy szép napsütéses napon követte őt egy drága jó öreg lélek, a 13 éves Sam. Sosem fogom elfelejteni ahogy békésen feküdt a harsogóan zöld fűben. Nála jóságosabb, szebb kutyát sosem ismertem. Nagy titkok tudója volt, aki elvitte ezeket a titkokat magával, mintha helyet adhatna az uj dolgoknak, az életnek. Sam Dávid kutyusa volt, de nálunk élt a falkában, itt érezte jól magát. Az utóbbi években már nagyon beteges volt, több gyógyszert is kellett szedni, de megkapott mindent. A legfinomabb falatokat, a legjobb kutyakaját ami létezett. Tavasszal rosszul lett az állatorvosnál, ezután már a szivére is kellett szednie gyógyszert. Dávid hetente jött hozzá. Búcsúzáskor minden alkalommal a fülébe súgta:-Jövök öreg barátom, jövök hozzád. 
De elfogyott az idő számára is. Mennie kellett. 💔😢

Az is eszembe jutott tegnap, hogy bizony bővült a család, itt a két picike, Astridka és Ábelci. A két áldás. Többen lettünk általuk. De kevesebben is és ez igy nem fair az élettől. Elgondolkodtam, hogy kit adnék oda a családból, hogy ne Katinka hiányozzon? Természetesen magamat. Ha megtehetném ma is odaálnék, de ahogy akkor sem tudtam alkut kötni Istennel, most sem. Igy meg kell, muszáj megtanulnunk élni igy, ezzel a bánattal, hiánnyal, őrülettel. 

Mit írhatnék még 2024-ről? Köszönöm a babák mosolyát. Köszönöm, hogy kényszerítenek minket élni. Letörlik a könnyeinket ujra és ujra. Utat mutatnak, mert az élet utat tör. Előre, csak előre, majd ők mennek, ne nézzünk semerre, csak menjünk utánuk, mutassuk meg miért, mitől szép az élet. Hát mosolygunk, tanítunk, mesélünk mindenről és mindenkiről, azokról is akik a szívünkben élnek tovább. 

Beszélni szeretnék még nektek a barátokról. Vannak akik mellettünk maradtak. Hálásak vagyunk értetek,  Gabó, Katika, Ági, Gábor, Judit, Jancsika, Magdi, Gábor, Judit. Köszönjük a szeretetet, hogy nem menekültetek, nem akartatok elfelejteni minket. Köszönöm Gabó emberfeletti erejét, hogy még akkor is csak adott és adott amikor neki is erőre lett volna szüksége. Köszönöm Évuka (Novák Éva) támogató szeretetét, nélküle most nem lenne erőm leírni ezeket a sorokat. Köszönöm a traumairó csoportnak, hogy a legnehezebb időkben is velem voltak, meghallgattak, Zsófi, Erika, Éva, Ildikó, Judit. (Erről majd irok.)

Muszáj megemlítenem a családunk négy lábú tagjait is. Valamire felkészít minket az élet már jó előre, csak még nem tudjuk az okokat. Itt van ez a sok mentett lélek a családban. Mind kedves, szeretetreméltó akik egymással is békében élnek. Talán Büdikét kivéve, de ő már a saját kis világában éldegél, senkit nem zavarva. Azt hiszem ha ők nem lettek volna itt mellettünk az utóbbi fél évben, talán meg is zavarodtunk volna? Ha szomorú vagyok csak azt veszem észre, hogy egy-egy buksi a tenyerem alá bújik. Ha összeroskadok perceken belül Brúnó mellettem fekszik buksiját az ölembe hajtva, Krisztofóró és Samu a lábaimon egyensúlyozva dorombol hangosan, Mary-ke pedig mögöttem a kanapé támláján dorombol ezerrel nyugtatva kétségbeesett idegeimet miközben Charlie bújik a bokámhoz. Sosem tudtam miért alakult ugy, hogy ennyi négylábúnk lett. Talán ezért? Hálás vagyok a kismadarakért is. Néha olyan érzésem van, hogy a befogadott kis papagájok az agyamat akarják túlharsogni. Időnként tényleg sikerül nekik.  Gondoskodni kell mindenkiről minden nap. Hát igy megyünk tovább, egyik nap a másik után.

2025? Nem tudom. Csak egészséget, nyugalmat, békességet szeretnék. Tényleg semmi mást. Ahogy két, számomra fontos ember fogalmazott az elmúlt napokban egymástól függetlenül. 

Megnyugvást kívánok az egész családnak 💗😔💓