Minden hónap 21-én egyszer csak ránézek az órámra. 9 óra 15 perc. Becsukom a szemem. Mire kinyitom már elmúlt. Elillant. Mint egy szempillantás. Ahogy eltűntél te is az életünkből. És nem tudjuk túltenni magunkat, hogy nem vagy itt velünk. Fáj a szívünk, a lelkünk.

Azt mondják tul sok volt a kapcsolódás közöttünk ezért olyan óriási a hiányod. Szeretném érezni, érteni te mit szeretnél, te mit tennél. Szeretném tudni hogyan éljek, mit tegyek, amivel ma is mosolyt csalhatnék az arcodra.

Valahogy olyan érzésem van napok óta, hogy te már régóta fáradt voltál, csak magadnak sem vallottad be. Néha én láttam, de nem akartalak visszahúzni negativ gondolatokkal. Gondolkodtál feladod a vállalkozásodat. Az imádott cégedet. Valamit te éreztél már előre? Elfáradt a tested az egész életen át tartó harcban? Vajon milyen gondolataid lehettek, amit még nekem sem mondtál el? És vajon honnan a csudából jutnak ezek eszembe? 

Tegnap Ábel kacagását hallgatva, nézve eszembe jutott mennyire imádnád őt. Próbáljuk ugy nevelgetni amikor itt van nálunk, ahogy veletek is tettük. Talán jó irányba tereli majd őt is. Rajtunk nem fog múlni. Mindenesetre most boldog, mosolygós kicsi fiú. A mosolya, a szeme a tiéd, különben még mindig Édesapád kicsinyített mása. És szerel. Pakol. Minden érdekli amit lehet tekergetni, nyitogatni, húzogatni. A fürdési időt sikongatással tölti, minden úszik a fürdőszobában. Óriási szempilláin csüngenek a vízcseppek, nevetve törli le a kiskezével, persze akkor még vizesebb lesz, de ezen is nevet. Mi meg rajta. A boldogságán. Néha összenézünk Édesapáddal, szomorúság suhan át az arcunkon, de Ábelt mindez nem érdekli, hiszen ott úszik a kiskacsa a vízen, aki óriási csapkodás után landol a fürdőszoba szőnyegén. A héten elénekelte Édesapátok neki a fürdetődalt amit nektek énekelt mindig törölközés közben. A nagy levegővételek sem segítettek, hogy ne potyogjanak a könnyeim. Ábel persze boldog, hangosan kacag. Még a hajszáritótól sem fél, inkább ha lehetne szétszerelné. Altatás előtt a mese sem maradhat el. Tegnap nem akart elaludni. Kértem Édesapádat, hogy menjen fel hozzá, nem-e a pelusba került valami vagy éhes maradt. Mutatta kiskezével a könyvet, ahol olvasták az esti mesét. Még mesét szeretett volna. Ujra elmesélték, ujra kapott ölelést és puszit, majd elment alukálni. Édes kicsi fiacskád van drága Katinkám. 

Fogom a kiskezét és már mondja, hogy séta, csüccs, és rójuk a köröket. A csüccsön mindig kacagni kell. Mary cicát nagyon szereti, mutatja, hogy tita. Most tanítjuk enni kanállal, jókat mosolyog és velünk örül egy-egy kis haminak ha a szájába téved az izgő-mozgó kiskanálról. A kis piros autón csücsülve hangosan kiabál miközben húzom:-Brrrr, tütüt!

Ezerrel közeledik a karácsony. Félünk, de tudjuk megcsináljuk. Sokat beszélünk róla, hogy legyen. Nehéz lesz, félünk is. Tudjuk, hogy lesz sírás is. De nevetés is. A babák miatt kell. Meg kell tanulniuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, az együtt lét ünnepe. Másképp csináljuk, hiszen olyan már soha nem lehet mint 36 évig volt veled. Majd jó lesz igy is. Egyszer… 

Drága Esztikénk egyik nap felhívott videochat-en Astridkával. Az a csésze volt a kezében amit tőled kapott. Gondoltam is milyen érdekes az élet. A napokban jött ki a kedvenc filmsorozatunk következő évada amit te ajánlottál nekem még tavaly:-Anyuci tetszeni fog, nézd meg a Virgin river-t.
Tegnap voltunk Haaltert-ben a szomszéd faluban ahol laktatok. Hónapok óta nem jártunk arra. Szemben éppen nagy dugó volt. Eszembe jutott mennyit álltunk hasonló dugókban itt és mennyit beszélgettünk életről, munkáról, emberekről, családról. Itt vagy drága Katinkám a szívünkben. A mindennapjainkban. A lelkünkben. 

Kép: Pinterest