Drága Katinkám, hát látod ujra eltelt egy hónap. Most valahogy kínkeservesek voltak a napok. Sok-sok nap. Zaklatott minden. Nem is értem miért. Vagyis kapizsgálom. 

Emlékszel mi történt amikor pár embernek elmondtad te is, én is, hogy milyen hírt közöltek az orvosok? Mikor elmondtuk, hogy rákos vagy?  Az emberek nagy része visszahőkölt. Nem tudták mit mondjanak, nem tudták, hogy nem is kell mondaniuk semmit, csak legyenek nekünk. A diagnózis után pár héttel beszélgettünk erről és kiderült, hogy nálad is, nálam is eltűntek az emberek. Ha valakit mi kerestünk meg, akkor zavarban voltak, állandóan csak a betegségről akartak beszélni, vagy egyszerűen csak nem válaszoltak a leveleinkre. Nem tudták, nem értették, hogy mi csak lenni szeretnénk mint a normális emberek, csak beszélgetni szeretnénk mintha nem lenne rém a családban. Fura volt megélni, hogy mindkettőnkkel szóról szóra ugyan az történt. De volt, aki ekkor kezdett el irni minden áldott héten. Soha, egy hetet nem hagyott volna ki. Egyszer megkérdeztem miért teszi, hiszen előtte évekig nem beszélgettünk. Az ő válaszából tudtuk meg, hogy ilyen élethelyzetekben mindig ez történik ami velünk is, lelépnek a barátok, ismerősök. Kicsit sírdogáltunk ezen, de nem sokat, hiszen dolgunk volt. Kezelésekre kellett menned, kisbabát vártál, Esztike nagyon készülődött Astridka születésére. És különben is, a család összezárt, elég sokan voltunk és elegek voltunk egymásnak, hogy egyikünk se legyen egyedül. 

Képzeld, most is ez történik. Azok akik maradtak egy éve ők is eltűntek. Alig-alig marad valaki aki keresne minket. Ránk nem nyitja senki az ajtót. Levelet sem kapunk senkitől. Már azon gondolkodtam, hogy lehet nekem kellene megkeresni embereket, de bevallom őszintén nincs erőm irni. Kopogjak, hogy hahó, különben élünk ám? Érzünk, vagyunk. Nem célunk állandóan keseregni. Nem akarunk mindig a fájdalmunkról beszélni. Ellehet vonni a figyelmünket. Nem örülnél annak ami most történik. Magányosak vagyunk mind. Tesszük a dolgunkat, fáj a szívünk, mert nincs nap, hogy valamiről ne jutnál az eszünkbe. Még ha sírdogálunk is akkor is megyünk tovább. Muszáj megtanulnunk ezt az életet, létezni, lélegezni nélküled. Az agyunk tudja, a lelkünk még nem mindig, hogy sikerülni fog.

Én meg is fogadtam, ha valaki hasonlón megy át a jövőben és tudomást szerzek róla akkor sosem fogom őt magára hagyni. Legyen az családtag, barát, ismerős. 

Vincent szomorúan kérdezte pár hete:
-Nemsokára lesz Katinka névnapja. Fogunk valamit csinálni?
-Igen Vincent, fogunk. Együtt leszünk, az egész család, mint ahogy mindig is együtt voltunk a névnapokon. Katinka névnapján is. Elmegyünk a temetőbe, viszünk egy-egy szál virágot a vázába. Sétálunk a tengerparton rá emlékezve.
-Az jó lesz, nagyon jó. -mondta hálásan.

Június 21-e óta ez lesz az első alkalom, hogy mind együtt leszünk. Eddig nem volt hozzá erőnk. Mindenki volt a másikkal, de mi együtt, a nagy család nem. Nálunk még nem merünk összegyűlni mint régen. Félünk, hogy óriási lenne a hiányod…💔😢  De egymást támogatva összehozzuk azt is, hiszen jön a karácsony, családunk számára a szeretet ünnepe aminek minden pillanatát imádtál.

Tudod Kicsim, a babákért mindent, mert nem nőhetnek fel sírdogálásban. Példát kell mutatnunk nekik, hogy élünk, egyelőre csak totyogunk, ha egyik-másikunk elesik akkor támogatjuk egymást, senki sincs egyedül. Ujra felállunk, kitöröljük a szemünkből a könnyet és már mosolyogva nézünk a babákra, egymásra. 

“Van az emlék (…). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?”