Csütörtökön Édesapáddal elmentünk a Brico-ba munka után. Csendesen kérdezte:- Tudod mit kell venni?
-Igen, tudom. Kis kerítést, a legjobb földet a virágoknak, szép faháncsot is, hogy ne száradjon ki hamar a föld.
Minden volt, elsőre megtaláltuk. Bár hiányosak voltak a polcok, ősszel nem töltik fel már a kertészeti részleget, de mindenből árválkodott ott pár darab. Gondolom nem azért amiért nekünk kellett. 😓
-Nézd csak, van ilyen előkezelt, szép barna kerítés, jó lesz?-emelt fel egy feltekert köteget Édesapád.
-Nem, nem jó… -lábadt könnybe a szemem. Ő megölelt, ahogy teszi már sok-sok hónapja. Mert ez az ölelés más mint régen volt. Bensőségesebb, fájdalmasabb.
-Igen, jó lesz, nagyon szép.-nyögtem ki végül.
-Menjünk vegyük meg a többit is.
Semmire nem mondott nemet, ha lehetett volna arannyal hintett földet kapni szerintem azt is megvette volna szó nélkül. Igy csak némán megfogta a nagy zsákokat és a bevásárlókocsira emelte.
-Mindjárt jövök, csak megnézek valamit.
Egyedül maradtam a nagy áruházban. Mivel zárás előtt voltunk nem volt a polcok által kialakított széles folyosón senki. Lehajtott fejjel álltam. Egyszer csak felemeltem a fejem.
-Hát mi a fenét csinálunk mi itt? Bevásárolunk a gyermekünk sírjához, neked, hogy széppé tegyük? Mi a fene történik? Kifordult a világ? Mivan?  Ez nem normális, nagyon nem az. 😢😢😢
Mire Édespád visszajött valamelyest megnyugodtan, a könnyeimet is letudtam törölni. Némán ballagtunk a kassza felé, fizettünk és hazamentünk. Nagyon szomorúak és nyugtalanok voltunk amiatt amire készültünk.

Péntek este ugyancsak munka után elmentünk az Ava-ba. Tudtam, hogy ott vannak fából készült betűk. Szükségünk lesz ezekre is. KATINKA. Remegő kézzel keresgéltem a betűket. Találtam egy olyan színösszetételű papírcsomagot, amit felhasználhatok a dekupázs technikához. Pirosat, virágosat, aranyosat, szivecskéset kerestem.
-Találtál amit szerettél volna, ami jó lesz?
-Én ezt nem akarom csinálni! Ez nem normális!-zokogtam.
-Visszaviheted nyugodtan.
-Nem viszem vissza. Meg kell csinálni amire készülünk, de nem ez az élet rendje!-zokogtam Édesapád vállán.

Átsétáltunk az Actionba. Szerettem volna csillogós valamit venni amivel tudok díszíteni. Találtam. Édesapád már nem szólt semmit, némán fizettünk.

Hazafelé az jutott eszembe, hogy 37 éve talán ebben az időszakban találhatta ki a nevedet Édesapád. Elmosolyodtam most is, a beszélgetésünkön, amin te is mindig jót nevettél amikor felidéztem:
-Kitaláltam mi legyen a kisbabánk neve ha kislány lesz.-mondtam én akkor, 37 éve.
-Barbara.
-Szó sem lehet róla, nekem az olyan kurvás. (mai napig nem tudja megmondani miért mondta ezt🤦‍♀️ bocsánat minden Barbarától )
-Akkor Fanni.
-Na az meg víziló név. (volt valami mese amiben a vizilovat Fanninak hívták 🤦‍♀️ bocsánat minden Fannitól)
-Katica-mondtam.
-Az meg egy bogár.
-Katalin?
-Nem a középkorban élünk.
-Jó, akkor találd te ki, engem már nem is érdekel.- vágtam rá mérgesen.
Pár nap mulva elém állt.
-Eszembe jutott egy név, Katinka. Mit szólsz hozzá?
-Csodaszép, de honnan jött ez a név?
-Nem tudom, egyszerűen csak jött.
Másnap utána jártam, hogy igen, létezik a név, anyakönyveztethető, igy lettél Katinka. Bár sok ember nem szereti a nevét, te minden pillanatban imádtad. A név teljesen azonosult veled. Nem lehettél volna más, mint Katinka.

Eljött a szombat. A neved betűit szinessé varázsoltam. Édesapád felfúrta a kerítésre, hogy biztosan a helyükön álljanak. A szivet piros papírral vontam be és arra tettem a csillogós matricákat. Ugy éreztem, hogy ez tetszene neked, indulhatunk Oostende-be.

Még bementünk a kedvenc virágosunkhoz itt az utcánk végében. Te is ismerted őket, és a tiszteletedre tartott búcsúztatóra is ők készítették a virágokat. Vettünk pár télálló virágot amit majd elültethetünk. Jól emlékeztem amit egyszer mondtál: -Anyuci én ezt a krizantént annyira nem szeretem.
Igy krizantént nem vettünk, de vettünk mást amit viszont tudtam, hogy szeretsz.

Csendes volt az egy órás út. Nem szóltunk szinte semmit. Nehéz a szívünk amikor a temetőbe megyünk. Mit is mondhatnánk egymásnak? 💔

Némán dolgoztunk, csak akkor szóltunk ha kellett. Édesapád minden szavamra figyelt amiért nagyon hálás voltam neki. Ástunk, beállítottuk a kerítést, feltöltöttük földdel a kis területet. Beültettem a virágokat, a kedvenceidet tettük a neved mellé. Ott várja a tavaszt az itthoni kertből vitt kéknefelejcs is. Vettem virághagymákat, piros tulipánt, sárga nárciszt, lila krókuszt, rózsaszín jácintokat. Az egész területet teleültettem ezekkel. Remélem tavasszal szép lesz amikor kibújnak a föld és a faháncs alól. Mindig szeretted ezeket a tavaszi virágokat. Hát most ott fognak tündökölni neked, a legszebbek lesznek a világon.

Végeztünk. Az utolsó rögöcske, faháncs is tökéletesen állt, nem volt már mit tenni. A szivünk hasadt meg ujra és ujra megint, miközben összeölelkezve álltunk ott dolgunk végeztével. Készen lett a kis nyughelyed. Virágosan, csillogósan. 

Elmentünk ebédelni a tengerpartra. Miközben néztem a háborgó tengert eszembe jutott, hogy ezt is elintézted, hogy gyakran járjunk ide. Én ha lehetne minden hétvégén itt lettem volna az elmúlt 20 évben, megnyugtatott a tenger látványa, zúgása. Te mindig mondtad, hogy akkor menjetek. De Édespádat ritkán lehetett kimozdítani. Most már ő mondja, hogy menjünk. Jövünk a hamvaidhoz, lesétálunk a tengerhez és nézzük a végtelent.

Hűvös volt, a következő vihart pár óra mulva mondták, hogy eléri a tengerpartot.
-Lemegyünk egy kicsit? – kérdeztem
-Menjünk ha szeretnéd.
Pár méterre megálltunk a víztől. Háborgott, hullámzott a tenger. Mintha a lelkem hullámai lettek volna. Zúgtak, ellenkeztek és csak jöttek, jöttek, majd megtörtek a homokos tengerparton. Azon gondolkodtam én is igy fogok megtörni? Beletörődni?

-Menjünk, egyre hűvösebb van.- fordultam el. Elkezdett esni az eső. Beletörődni… visszhangozott a fejemben, miközben tapostam a homokot kitartóan. Beletörődni… az esőcseppek keveredtek a könnyeimmel. Mire visszaértünk a parkolóházba valamelyest megnyugodtam. Te akartad? Én akartam? 

Sokszor érzem, mikor nagyon kétségbeesek és szinte fizikálisan érezlek mintha itt lennél, hogy nyugodjak meg, minden rendben. De ordít a lelkem! Nincs minden rendben. Sosem lesz már minden rendben. Tudom ha majd ezt a tényt sikerül elfogadnom, az üzenetedet megérteni akkor lesz majd kicsit könnyebb. Majd… Egyszer… 

Várom, hogy körbeöleljen az élet. Az élet nevezetű Esztikém, Dávidkám, Barnuskám, Astridkám, Ábelkém, és természetesen Axel és Vincent. Mindkét kicsi messziről kiálltja:-Najni.- és repül a nyakamba. Hát körbeölel az élet … lassan… nagyon lassan…