Múlt héten majdnem két napot Esztikémmel tölthettem. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte. 💕

Nagyon sokat beszélgettünk, sírtunk is. De ez az életünkhöz tartozik.😢 Nem kell erősnek lenni, egymás előtt meg főleg nem.  Első nap elmentünk Oostende-be, találtunk egy gluténmentes éttermet és jól beebédeltünk. Később elmentünk a temetőbe,  Katinkánk hamvaihoz, virágokat ültettünk, vittünk kis tököcskéket disznek. Nagyon szerette az ünnepeket mindig megadta a módját, tett ki a lakásba díszeket, csillogósat, világitósat, élénk szinekkel. Megbeszéltük, hogy karácsonykor is viszünk majd, hiszen ahogy az egész család számára neki is az év legszebb ünnepe volt. 

Tudom a hamvai vannak ott. A lelke egy csodaszép helyen van. Mikor sírdogálva, egymást átölelve álltunk ott olyan érzésem volt, hogy mosolyog, örül nekünk. 💔😢💕

Később meglátogattuk Ábelcit, a másik nagymamánál volt. Épp aludt, de nemsokára felébredt, igy találkozhattunk vele, együtt uzsonnáztunk, alaposan összepuszilgattuk és elindultunk haza. Forgalomtól függően kb. 1 óra az út hozzánk. Sok minden szóba került, sok mindent átbeszéltünk, sok mindent megbeszéltünk, mégis olyan érzésem volt, hogy sok-sok lényeges dolog kimaradt. Na majd holnap folytatjuk. 

Másnap reggel én mentem, Leuven-ben töltöttük a nap nagy részét, kettesben. Beültünk egy kávézóba, és beszélgettünk, mindenről, ami jött. Arról is, hogy az embernek el kell foglalnia magát, olyat kell csinálnia ami a lelkének jól esik. Muszáj gyógyítanunk magunkat.
-Én is gondoltam ilyenekre, már össze is vásároltam minden hozzávalót, ott vannak a nappaliban. Nap mint nap nézem, de nem tudom rászánni magam, hogy elkezdjem.- válaszoltam.
-Azt olvastam erről, hogy ez normális nagyon sok élethelyzetben, a mienkben is. A válasz a kérdésre, hogy ilyenkor mit kell tenni az volt, hogyha nem érzel kedvet akkor csak csináld. Menj oda, szedd elő amiket megvettél, pakold ki az asztalra és csináld.- mondta az én bölcs Esztikém. 

Már hét elején elterveztem a hetemet és meg is beszéltem magammal, hogy szerdán mindenképpen leülök, megvalósitok pár dolgot.

Igaza lett Esztikémnek, tényleg beletudtam mélyedni, egyszer csak azt vettem észre, hogy nem zakatol az agyam. Mosollyal vegyes bosszankodásra is lett alkalom, hiszen Krisztofóró az egyik ragasztócsíkot eljátszotta valahova. A kis huncut. 🐈😸 Mondtam is neki egy kutyafáját. 

Nagyon szerettem volna egy kopogtatót készíteni a bejárati ajtóra. Először azt csinálgattam. Kijöttem a gyakorlatból, az első percekben több ragasztó volt a kezemen mint a leveleken.
-Na jó, ezt most fejezd be, menni fog, koncentrálj.-gondoltam. 
Ez lett, ne nevessetek ki, tudom kis gagyi, elfogyott a ragasztó (később találtam egy másik dobozban) Krisztofóró jóvoltából, de nekem tetszik. Nem fogok vele versenyt nyerni, ez most ilyen. Elvileg van rajta lámpa is, majd estére lefényképezem és azt is felteszem ide, akkor remélem aranyosabb lesz. 

Kb. két hónapja árválkodtak a  csomagolásukban ezek a kis állatkák. A babaszobába vettem a polcokra, hogy legyen mit nézegetni Astridkának, Ábelcinek. Ezekkel is elszöszöltem jó ideig, számolni kellett összeragasztás közben, egyszer csak azt vettem észre, hogy eltelt másfél óra. Szerintem nagyon cukik lettek, remélem a babácskáknak is tetszeni fognak. A kopogtatóból kimaradó darabokból lett egy kis asztali disz is. 

Terv még van, hozzávalókat is megvásároltam már. Ezeket most elteszem, de megígértem magamnak, hogy hamarosan kiszedem a dobozból. Mert nagyon jó dolgot találtam ám ki, csak kényszerítenem kell magam, hogy kezdjek hozzá.

Talán most már menni fog… csak nekikezdek … egyszer … mert végül pillanatnyi örömöt okozott és remélem a kis családnak is tetszik majd ha meglátják.