Drágám már hétfő óta itt van a kis keresztlányod, Astrid nálunk. Esztike és Axel elmentek emlékezni. Emlékezni rád ott ahol együtt voltatok a hugoddal. Esztikének szüksége volt erre, talán nyugalmat talál. Drága Axel elkísérte. Astrid meg itt maradt a mi lelkünket ápolni. 

Fárasztó, de sok nevetéssel, kacagással voltak tele napjaink. A nappalokat beragyogta a kis Napsugár. De jöttek az éjszakák… 😓 Ha nem láttam volna a naptárat akkor is éreztem volna, közeleg 21-e, mert minden egyes napot és éjszakát ujra átéltem, amikor ott voltam veled az utolsó napokban. Hétfőn éjszaka megint nem tudtam aludni, majd valamikor 3 óra után mégis mély álomba zuhantam. Arra riadtam, hogy fogom a kezed, mely lassan kihülik tenyeremben.😢😢😢💔 Jaj nekem, sosem szabadna ezt éreznie egyetlen anyának sem… 💔💔💔

3 hónapja keresem a miérteket. Magamat vádoltam, mert valamit rosszul csináltam, amiért Isten nem hallgatta meg az imámat, a kérésemet. Pár napja éjszaka szinte hallottam a hangod:
-Na de Anyuci, mit csinálsz? Hova figyelsz? Nem ezt tanítottad nekem, nekünk a gyerekeidnek! Keresd az Urat, fordulj felé ahogy nekünk is mondtad. Megkapod a választ ahogy mi is megkaptuk mindig. A te szabályaid rád is érvényesek…

Rendben, meg kell végre valamennyire nyugodnom. Különben is már megint beteg vagyok, tudom a stressz is az oka. Még vigyázni kell magamra, dolog van. Gyorsan megnéztem a szomszéd szobában szunyókáló Astrid Napsugarat a telefonomon, békésen alukált. És biztos Ábelci is békésen alukál. Szóval dolog van, muszáj összeszedni magam. 

Valahogy csak elszenderedtem, de még mindig sötét volt, mikor felriadtam. Egy történet jutott eszembe, amit egyszer olvastam. Órák óta kutakodtam a neten, éreztem meg kell találnom, olvasnom kell a sorokat, mert azok segíthetnek. Végül több részletre ráakadtam, több verzióban. Az írójáról nem tudok semmit, de hálás vagyok amiért ezt leírta. Valami ilyesmi a mondanivalója:

Álmomban az Urral egy tengerparton sétáltam, és az életem történetét láttam körülöttünk.
Két pár lábnyom, megnyugodtam, hogy ő mindig ott járt mellettem.

Mikor az út végére értünk én visszanéztem és láttam, hogy néhol csak egyetlen lábnyom látszik. Visszaemlékeztem és azok az időszakok voltak életem legnehezebb időszakai.

Riadtam fordultam az Urhoz: -Miért hagytál el engem a legnehezebb időben?  Azt ígérted soha nem hagysz el. Most visszanézve életem legnehezebb időszakaiban hagytál magamra, hiszen csak egy lábnyomot látok.

Az Úr megfogta kezem és a szemembe nézett: -Hidd el sosem hagytalak magadra. Azokon a napokon felemeltelek, én hordoztalak, ezért csak az én lábnyomom láthatod. 

Elgondolkodtam drága Katinkám az életeden. Hányszor, hányszor hordozhatott minket az Úr a vállán mióta megfogantál?

Hiszen még csak pár hetes voltál a pocakomban, amikor azt mondták nem maradunk életben, te biztos, hogy nem. Haladékot kaptunk.

2 évesen egyik tüdőgyulladás még szinte el sem múlt, a másik már ott is volt. Meglett a diagnózis 3 éves korodra. Cisztas fibrosis. Ugy éreztem haladékot kaptunk. Mégis azt láttam, hogy egyre csak fogy az idő. 6 éves voltál, amikor először mondták a szemembe az orvosok, hogy nem tudnak rajtad segiteni, bármikor elveszíthetlek. Mégis haladékot kaptunk. Ujra. Éltük az életünket. Féltettelek a vírusoktól, a betegségektől, mindentől. Szivem szerint bezártalak volna egy üvegkalitkába, hátha akkor több haladékot kapunk. És valahogy tényleg mindig haladékot kaptunk. Éltünk. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Hittünk a jövőben.

Látom magam egy kórház folyosóján. Egyedül várom, hogy hozzanak már ki, arcüreg műtéted volt. Megint. De nem nyílt az az ajtó. A percek ólomlábakon vánszorogtak, ezzel ellentétesen nőtt a szorítás a gyomromban. Éreztem valami történt. De mi történhet egy arcüreg műtéten? Drága Jézusom légy vele a műtőben. Kinyílt az az ajtó, az orvos gondterhelt arccal nézett rám:-Egyszer csak össze-vissza kezdett verni a szive a kislánynak műtét közben. Rutineljárás, hogy ilyenkor egy pillanatra megállítjuk a szivet majd újraindítjuk. De az ő szive nem akart elindulni csak több próbálkozás után. Ez elég rosszul hangzik, de nincs baj, ne ijedjen meg anyuka, ha bármikor műtétre kerülne a sor az életében ezt mondani kell. Megint kaptunk haladékot.

Már Brüsszel, epe műtét. Kikérdeztük a nővért, hogy mikor tolnak vissza a szobába. A műtét előtt részletesen elmondtam mi történt 10 éve egy másik kórházban. -Jól van anyuka, paskolta meg a vállam az orvos, nem lesz baj. Már több órája letelt az az idő amikor visszakellett volna hozniuk téged a műtőből. Hiába kérdeztük a nővért, osztályos orvost, senki nem mondott semmit. Már szinte félőrültem járkáltam a folyosón, mikor megjelent az orvos. -Nagyon sajnálom, nem tudjuk mi történt, de a műtét után sokáig nem tudtuk felébreszteni Katinkát. Én már tudom, haladékot kaptunk. Ujra és ujra.

Megint Brüsszel, a terrortámadás napja. A lekésett busz és metró már történelem, hogy morogva nézte annak a metrónak a végét, melyet később az édesapja munkahelyénél robbantottak fel. Nem értük el akkor sem. Ugy éreztem megőrülök, nem lehet, hogy elveszítsem. Esztike rátalált a nagy városban. Hazaindultak. Sosem fogom elfelejteni a találkozás pillanatait, örömét, a megnyugvást. Haladékot kaptunk.

Ugy gondoltuk, hogy haladékot kaptunk a Kaftrio érkezéséig. Ugy gondoltuk haladékot kaptunk a normális életre.

Most azon gondolkodom, hogy egy ember hányszor kaphat haladékot? Hányszor lehet még kikönyörögni egy kis időt 37 év alatt? Addig amig helyükre nem kerülnek a dolgok? De igy? Hogy te elmész és nem mondhatjuk, hogy itt maradtunk mindannyian magányosan és árván, mert itt hagytad nekünk Ábelt? Ez volt a terv, hogy ne rogyjunk össze, hogy idáig elérkezzünk? Hogy legyen kiért harcolni? Ujra és ujra? Legyen kiért haladékot kérni?

Tegnap reggelre állt össze bennem ez az egész. Drága Szivem, nem tudom azt mondani, hogy jól vagyok. De valahogy kezdem érteni, érezni. Lassan megint kezdek hálás lenni Istennek a sok haladékért amit kaptunk veled. Sok bennem a kérdés, remélem azokra is megkapom a választ egyszer. 

Ma délután itt volt Ábelci, Vincent és Patricia. Most másfél hete nem láttam Ábelt. Alig mertem mellette megszólalni. De muszáj volt, kellett. Nagyon vártam, hogy megölelhessem. Egy hosszú pillanatra összefonódott a tekintetünk amint megsimogattam a hátát és szóltam neki, majd lehajtotta a fejét és nem akart rámnézni. Azt hittem a szivem szakad meg, észrevette Édesapád is. Lassan mégis megszokta a hangomat és felemelte a fejét. Sírósak, fáradtak voltak a babák, majd mintha egy pillanat alatt felszáradt volna minden könnycsepp. Egyszer csak rámnézett Ábel és felém nyújtottá a kezecskéit. Mosolygott. Hozzám bujt, duruzsoltam a fülecskéjébe, hogy hallja azt a soha el nem felejthető hangot, mely a lelkében mindig ott lesz. Remélem ha kicsit nagyobb lesz akkor behunyja a szemecskéit és tud majd emlékezni rád miközben én szólok hozzá. Még mindig nem tudom, hogy áldás-e ez vagy nem. Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor Édesapádat megviccelted mert beleszóltál a telefonomba és elsőre még ő is elhitte, hogy velem beszél. Hogy lehetséges, hogy ennyire hasonló a hangunk? Talán ez sem véletlen? Talán segít majd ez Ábelnek? Egyszer… 

3 hónap… annyiszor gondolok rád, annyiszor képzelem, hogy miről mi lenne a véleményed, hogy szinte fizikálisan érzem itt vagy. A szívemmel látlak… Örökké… Csak ne fájna ennyire… 💔💔💔