Két hónapja mentél el drága Katinkám. Két hónap után ma jártam ujra Gentben a kórházban. Barnus szunyókált az úton, nekem meg potyogtak a könnyeim vezetés közben. Hányszor, de hányszor tettük meg ezt az utat a másfél év alatt…

Lassú léptekkel mentem a szép piros, uj felvételi központ felé. Barnus már előbb kiszállt, hogy kivárja a sorát, el ne késsünk az időpontról melyre érkeztünk. Lehajtott fejjel álltam meg az épület előtt, rámtörtek az emlékek, mígnem meghallottam az önműködő ajtó susogását, egy hölgyet tolt ki tolókocsiban a kisérője. Kedvesen rámmolyogott, én bólintottam és már volt bátorságom belépni. Balra most is ott volt az óriási terepasztal, rajta a megálmodott uj kórház. Láttam magunkat, ahogy pár hónapja ott álltunk mellette Katinkával, néztük mi hogyan fog kinézni majd egyszer. Egy kedves hölgy odajött és elmagyarázta melyik épületet mikor fogják felújítani, lerombolni és helyette másikat építeni. Bizony sok évig fog tartani… mondtam is Katinkámnak lehet meg sem érem, hogy ez igy kész legyen. 

Megláttam Barnus piros pulcsiját pár széksorral arrébb, odasétáltam, hamarosan az ő számát hívták. Ez általában pár percig szokott tartani, de most valami gond volt. Itt mindig küldenek üzenetet, e-mailt, már az időpont előtti napokban, hogy ne felejtsen el menni a beteg, vagy még időbe mondja le ha mégsem alkalmas neki az időpont. Most viszont nem jött semmi, de a papíron ott volt az eredeti időpont, ezért is jöttünk el. Az ügyintéző sem értette, mert értette miért vagyunk itt, a rendszerben mégsem volt ott Barnabás neve, hogy a mai napon lenne neki bármilyen vizsgálata. Végül pár telefonálás, várakozás  után mégis meglett minden, mehettünk a kórházba. 

Mentünk a 12 emeletes szürke épület felé, akkor még nem is volt semmi baj, de ahogy közeledtünk egyre nagyobb félelem lett úrrá rajtam. Mikor beléptünk az épületbe visszahőköltem, megtorpantam az ismerős, ezerszer látott folyosó látványától, a hangtalanul közlekedő liftek előtt toporgó emberektől. Drága Kisfiam ekkor vette észre szorongásomat. Ránéztem az órámra. 9 óra 15 perc 💔😥
-Anyuci ha nem akarsz nem kell bejönnöd, várj meg az autóban.
-Nem-nem, jól vagyok, csak egy pillanat.
Hogy a csudában hagyhattam volna magára? Mindketten aggódtunk a tüdőkapacitása miatt, mert májusban romlott az előző haviakhoz képest. Akkor beakarta fektetni az orvos, de nem volt hajlandó, igy kapott otthonra gyógyszert. De tudta, hogyha ma is rossz lesz az eredmény akkor nincs mese, kórházba kell mennie. 

A hangtalan lift felvitt minket a 7. emeletre. Kiszálltunk. Lassultak a lépteim, ezen az emeleten van a cf osztály, akik betegek ide fekszenek be. A folyosó falait tetoválások fotói díszítik, amelyeket betegek vagy hozzátartozók varrattak magukra szolidalitásként. Sok fotó szép, mind mesél valamit. Magával ragad, érezni lehet a szándékot, amelyek néha haragot, néha megbékélést, néha dühöt jelentenek a tüdőt formáló virágokkal, égig érő fákkal, a levegőt megjelenítő felhőkkel, de imitt-amott a napsütés ad reményt a reménytelenségben. Sétáltam a fotók között lehajtott fejjel. Már becsukott szemmel tudtam melyik következik…
-Gyere anyuci, ide megyünk, itt van a légzésfunkció.- riasztott fel gondolataimból Barnus.

-Milyen lett kisfiam? 
-Én ezt nem is értem, nem jó. Szinte minden eredmény olyan mint májusban volt, ezt nem értem.- nézegettük, még vissza is ment, hogy mondják meg mit kell nézni, hátha változott valami, mert ez nagyon furcsa. 
-Mit mondott?
-Azt, hogy igen látja ugyan olyan és hogy ez nem jó.
-Menjünk, meglátjuk mit mond az orvos. 

Megint a hangtalan liftbe szálltunk, becsuktam a szemem. Hányszor, de hányszor utaztunk mi ebben összekapaszkodva, egymást biztatva nem lesz baj…

Sétáltunk végig a másik, ismerős folyosón a rendelők felé.
-Most fogok találkozni először az orvosokkal, nővérekkel. Lehet rám sem néznek, két hónap hosszú idő, sok itt a beteg.-gondoltam. Lehuppantunk az ismerős piros padra és vártunk. Egyre jobban szorongtunk. 
-Bemenjek veled?
-Ahogy szeretnéd. 
-Nem, ahogy te szeretnéd. Az a lényeg te mit szeretnél. De tudod, itt vagyok pár méterre tőled az ajtó másik odalán, ha szükséged lenne rám. Majd nehéz lélekkel bement mikor szólították. 

Egyszer csak Janick doktor hangját hallottam mikor kinyílt az ajtó. Mindkét gyermekemnek ő az orvosa. Mint embert és mint orvost is nagyra tartják a gyerekeim is és én is. Becsukódott az ajtó, nem hallottam semmit. Féltem. Felálltam kicsit, hogy kinyújtóztassam a lábamat amikor ujra nyílt az ajtó, szemben álltunk egymással. 
-Na, most gyorsan elrohan!-gondoltam. De nem, láttam rajta, hogy futna már tovább, de megállt. Mosolyra húzódó ajkai komollyá váltak. Megfordult velem a világ. Behunytam a szemem, én ezt már nem bírom
-Barnabás very well!-hallottam a hangját. Kipattant a szemem, kicsit mosolygott rám. 
-How are you?- megállt, megfogta a vállam és beszélt, beszélt. Valami olyasmit, hogy sokat gondol ránk és nagyon sajnálja ami történt. Nekem pedig közben csak potyogtak a könnyeim… elkellett mennie, de mondta Barnabással minden rendben lesz.

Pár perc mulva valóban mosolyogva lépett ki az én kisfiam a rendelő ajtaján. 
-Anyuci, el sem hiszed mi történt. Valóban rossz lett a fújásom, de kaptam hörgőtágitót ami után 20 %-al jobbat fújtam ami óriási. Most átbeszéltünk mindent. Valószínűleg allergiához köthető asztmám van. 
-Igen, volt eszedbe, hogy az allergia gyógyszert ami régen jó volt leállították a Kaftrio miatt? Az uj meg nem használt semmit, igy nem is szedted.
-Mondtam nekik. Mi is erre gondoltunk. Most kapok erre gyógyszert és minden rendben lesz. Még vérvételre kell várnunk itt pár percet.
Boldogan öleltük meg egymást. Ültünk tovább a piros padon, egyszer csak egy ismerős hölgyet láttam meg a folyosón. Jött-ment, majd pár perc mulva megállt előttem. 
-Szia Ann!-néztem fel rá.
-Gyertek velem. 
Barnus nem ismerte őt, gyorsan elmondtam neki, hogy ő és Finn minden alkalommal amikor mentünk kezelésre meglátogatta Katinkát, Ann a cf-es főnővér az osztályon. Soha nem hagytak ki egyetlen napot sem. Amikor a kórházban volt mindig ott voltak mellette. Kérdezték van-e valamire szüksége, megenne-e valamit, intézkedtek, hogy a legjobb kezekbe kerüljön. Ha ügyeletre kellett mennünk akkor mindig telefonáltak, hogy ne nyúzzanak minket órákig, figyeljenek Katinkára és ha nagyon könyörgünk akkor engedjenek haza. Biztosították az orvosokat, hogy figyel a családja Katinkára, nem lesz gond vele otthon. 

Becsukódott mögöttünk az ajtó és olyan érzésem volt, hogy egy baráttal beszélek. Az első kérdése:
-Van valami amiben tudunk nektek, a családnak segiteni? 
Sokat mesélt Katinkáról, mennyire szerették őt. Rám nézett:
-Te és a lányod nagy harcosok vagytok! Mindig jöttetek, tettétek amit kellett. Tiszteletreméltó volt minden.
Hallgatta ahogy beszéltem, egyszer csak nagyon elkezdett nevetni:
-Hihetetlen milyen egyforma a hangotok Katinkával. 
-Tudom, sokan mondják. Ábel is sokszor csodálkozva néz rám, jó lenne tudni vajon mi járhat a kis buksijában? 

Ahogy másokat sem, őket sem hívtuk Katinka búcsúztatójára. Látták az oldalainkon a meghívót. Ann elmondta, hogy ő épp a nyári szabadságát töltötte, de Finn és Katinka fizikoterapeutája ott volt. Csodálkozva néztem rá, mert nem találkoztam velük július 6-án, pedig mi fogadtuk a vendégeket Gyuszival és Vincenttel. 
-Nyugodj meg, Finn később érkezett és már nem is ment előre hozzátok, mert tele volt a terem. Hátul álltak meg a sok ember között, ezért nem találkoztatok. De örültek, hogy ott voltak, ott lehettek.

Végül a vért ő vette le Barnustól, hogy ne kelljen máshol még várakoznunk. 

Kicsit megnyugodva, szeretetbe burkolva jöttünk ki Barnussal a 12-es épületből. Mosolyogtam az uj bejárati ajtót látva. 
-Drága kicsikém, nézd kicserélték önműködőre azt a régi nehéz ajtót amit ugy utáltál. 

A parkoló felé sétálva végig azt az épületet néztem, ahol Ábel született egy éve. Ilyenkor édes hármasban éltek ott egy pici szobában, Katinka, Vincent és a pici Ábel. Ismerkedtek a babával, tanulták a szülőséget. És ezen a napon kapta meg az első kezelést és immunterápiát a szülés után.