És én ezért nagyon hálás vagyok. Pár ember próbálkozott, de elkellett engednem őket. Nem vagyok alkalmas beszélgetésre. Tőmondatokban mondok dolgokat. Már napok óta gondolkodom, hogy irni kellene, hátha segít. De most nem jönnek a szavak, a mondatok mégsem. Pedig érzem segítene. Gabóka mondja adjak időt magamnak. Igyekszem. De mire? Mire adjak? Várjak valamire? Mi fog történni?  Aztán persze jött a válasz is egy számomra kedves embertől. Az alábbi idézetet kaptam. Akik olvassák a facebook oldalamat vagy a blog facebook oldalát ők látták már ezeket a sorokat, ide teszem, mert kell, mert muszáj, mert reményt ad. Nekem, talán sokunknak…

“A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá -, amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor….!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte.”

Orvos Tóth Noémi

Gabóka szerint engedjem, hogy a fájdalmat körbenője az élet…

Engedem. Itt voltak a babák nálunk. Először Astridka majd Ábelci 1-1 hétre. Hihetetlen erőt tudnak adni, hogy tudjunk lélegezni, sőt mosolyogni, hiszen megígértük, megtanítjuk, hogy szép az élet. A könnyek nem baj ha jönnek, de nem szabad, hogy csak azt lássák. Az érzelmek hozzátartoznak az életünkhöz. A mi családunkban pedig igazán nagy szerepük van. Amitől dolgok sokkal nehezebbek vagy éppen könnyebbek. 

Hálás vagyok, hogy többen is irtok, de nem vártok cserébe választ. Elmondjátok, hogy vagytok, hogy amint készek vagyunk rá kereshetünk benneteket. Nem mondjátok, hogy megértitek az érzéseinket és hogy gondoljátok milyen nehéz most nekünk. Nem, nem tudjátok milyen ez most nekünk! Nehéz? Nem. Ez a szó nem fejezi ki az érzéseinket… 😥 Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan… ne érezze soha senki, azt kívánom. 💔😥

Voltak akik július 6-án délután csak annyit írtak, gondolok rátok, veletek vagyok. Egyetlen ember nem érdeklődött, hogy na milyen volt?  Köszönöm ezt is. Ezért aztán elszeretném nektek mondani, hogy csodálatos, felemelő érzés volt ott lenni. Nem tudtuk hány ember jön el. Meghívni senkit nem hívtunk. Kitettük az oldalainkra az esemény helyszínét, időpontját. Mi készültünk. Megterítettük az asztalokat, ahogy Katinka tette volna. A virágkötőnk akihez mióta itt lakunk mindig jártunk elmondtuk Katinka történetét. Megmutattam neki az én drága kislányom fényképét. Azt mondta érti mit szeretnék. Gyönyörű csokrokat kötött az asztalokra. Sütöttünk pár sütit, hogyha jön pár ember és nem hoznak semmit akkor legyen mivel kínálni őket.

Nem tudtuk mi fog történni. Nem számítottunk semmire, az volt a fontos, hogy mi méltóképpen tudjunk elbúcsúzni Katinkánktól. Ha mások is megtennék, akkor annak teret adunk. Később csak álltunk az ajtóban Vincenttel és fogadtuk az embereket. És csak jöttek, jöttek. Vincent családja, Axel (Esztikém férje) családja, a sok-sok jó barát akikkel évek alatt összeismerkedett Katinka. Közeli barátaink mind ott voltak.💓 Pár kedves magyar család is eljött, olyan nagyon hálás vagyok amiért ott voltak velünk és maradtak a végén, nem hagytak minket magunkra. Voltak akik sok-sok kilométert és órát utaztak, csak hogy ott lehessenek. Egyszer csak a kedves szomszédaink jelentek meg, teljesen ledöbbentve minket. Nagyon szeretjük őket, ők is minket. Eddig is tudtuk. Nagyon meghatott minket az, hogy autóba ültek és eljöttek ők is.

Az asztal ahová a közös sütiket vártuk hamar kicsinek bizonyult, senki nem jött üres kézzel. Mindenki érezte ez most itt egy közös jótékonykodás Katinka nevében.

Esztikémnek óriási munkája volt a megemlékezés összeállításában. Vincent segített neki ahol tudott, de a nagy része Esztikémre maradt. Drága lelkem, többször is sírva találtam rá, mondtam is neki, hogy  nagyon sajnálom, amiért ilyen feladatot kellett magára vállalnia. Mindig azt mondta, hogy Katinkának csinálja, hogy büszke legyen rá. Tudom jól, hogy az volt, a legbüszkébb a világon. 💓 Csodálatos fotókkal mutatta meg a drága nővére életét, szebben nem is lehetett volna. Mosolya, kedvessége sugárzott minden fényképről. Az amilyen ő volt. 💓 

Elbúcsúztunk tőle mi a család. Elmondtuk, hogy milyen ember volt ő. Milyen gyermek, testvér. A munkatársa hosszan méltatta jóságát, munkabírását, tettrekészségét, nyíltságát, hogy soha semmit nem adott fel. A megemlékezésünk zárásaként Vincent búcsúzott el tőle. Végül pár barát kért és kapott szót. Egy részletet szeretnék megosztani veletek Gabó írásából:

Már elértük a repülési magasságot, szikrázóan ragyog az ég idefent. A karórák számlapjának sziluettje ficánkol a gép mennyezetén. Mintha apró fénylények lejtenének vidám táncot  Nem tudom hol lehet a mennyország küszöbe, de ha itt az égen akkor most nagyon közel vagyok hozzád. Beszélni akarok veled. Nem, nem ment el teljesen az eszem, de tudom, hogy ebben a beáramló fényben ott vagy Te.  El akarom mondani neked, hogy csodálatos teremtés vagy és egy káprázatos kis embert bíztál életed szerelmére és szerető családodra. Nem ismerek náluk jobbat.  Suttogok magam elé, mintha attól félnék valaki kihallgatja a beszélgetésünket. “Ott leszek mellettük kicsi lány . Anyucira külön figyelek megígérem”

Szép csendben vége lett az alkalomnak, a pásztor szeretettel engedett mindenkit útjára. A vendégek még maradtak, mi a szűk család elvittük Katinka hamvait a temetőbe, Oostende-be. 

Mikor visszaértünk már sokan elmentek, de szinte az összes magyar barát megvárt minket. Szeretném megköszönni a támogatásukat még egyszer! Kívánom soha ne kelljen megtudniuk, hogy mennyit is jelentett ez nekünk. 

Elköszöntek ők is, majd 10-15 perc különbséggel nagyon sokuktól fotókat kaptunk. Később Angliából is páran hasonló képeket küldtek ugyanabból az időszakból, mindenki ugy érezte Katinka üzenete volt.

És hogy mi ad erőt? Miért kell mosolyogni? Kiket kell megtanítani a szeretetre?  Csak nézzétek ezt a képet, azt gondolom, hogy minden benne van. Hétvégén készült Esztikéméknél. Mesél a mama, a keresztmama két gyönyörű léleknek. 👧🏻💓👦🏻💓 Ezért érdemes élni, a gyermekeinkért, az unokákért.

Nem fogok idézni a búcsúbeszédekből de nagyon büszke vagyok a családomra, hogy volt erejük kiállni és felolvasni azt, hogy mit jelentett nekik Katinka. 💓 Az enyém utolsó két bekezdésével fejezem most be ezt a bejegyzést. Nem tudom mikor fogok tudni irni. Lehet, hogy holnap, lehet csak egy hónap mulva, de gondoljatok ránk szeretettel. Köszönöm, nagyon köszönjük  💓💔💓💔💓💔😥