Egy éve mikor megszületett Astrid uj élet kezdődött náluk. Gyorsan elrepült az első három hónap, nehezen szokta meg, hogy vissza kellett mennie dolgozni. Annyi öröm volt az ürömben, hogy a baba 3 napot nálam volt, nem bölcsiben. Igazán szép hónapjaink voltak, nekünk Astridkával mindenképpen, de a Mamának embertpróbáló. Sokszor a szivem szakadt meg érte annyira fáradt volt, de nem tudtam többet segiteni nekik. 

Katinkával ahogy lehetett védtük őt a gondoktól, de az idő előrehaladtával, pár hónapja ugy döntöttem tudnia kell arról a harcról ami itt megy. Katinka nem örült neki:
-Majd nem alszik az aggódástól, nem kellett volna szólni.
Mégis mikor Esztike felhívta akkor örült, hogy érdeklődik felőle, mikor éjszaka 1-kor is ránktelefonált, hogy mit mondanak az orvosok a sürgősségin, mehetünk-e haza? 

Valahonnan éreztem, hogy a köteléket amely közöttük volt mindig is szorosabbra kell most húzni, bármilyen nehéz is. Reméltem a hugicája erőt tud adni Katinkának. Egy-egy órára igy is volt. Még nem tudták, de az utolsó péntek-szombatot együtt töltötték. Tudom, hogy Katinka nagyon örült, Ábel is örült Keresztanyukájának. Esztike elrejtheti a szívébe, lelkébe azt a két napot. 💓 

Mikor vasárnap éjszaka nem akart bemenni Katinka a kórházba felhívtam Esztit, ő is próbálta rábeszélni, hogy menjen be, hátha tudnak segiteni. Hogy végül ez a telefon volt-e ami meggyőzte, hogy kihívjuk a mentőt? Ki tudja már. 

Másnap, hétfő reggel átautózott fél Belgiumon és a kórházban volt egész nap Katinkával, Vincenttel. Tőle tudtuk a híreket addig, amig be nem tudtunk menni mi is. Nekem arra a délelőttre volt időpontom, hogy kiszedjék a varratokat a lábamból. Utána mi is ott voltunk a kórházban, igy első kézből hallhattuk a rossz híreket. Akkor még mind hazamentünk este.

Kedden ujra a kórházban volt a nővérével, délután vitték át Katinkát a palliatív osztályra. Délután már tudtuk a visszafordíthatatlan híreket, a lelkünk szakadt szerteszét. Innen már nincs visszaút. Az estét még együtt töltöttük a kórházba, majd elköszöntünk azzal, hogy reggel jövünk, délután hozzuk Ábelcit is. De Katinka másnap már nem ébredt fel. 

Az én drága Esztikémmel, támaszommal ott maradtunk a kórházban. Ugy éreztük ezt kell tennünk. Őrt álltunk egy ágy mellett, simogattunk egy drága kezet, puszival borítottuk be az arcát, reménykedve, hátha csoda történik és kinyitja a szemét. Időről időre váltottuk egymást Vincenttel. Hol egyikünk, hol másikunk ment ki a folyosóra zokogni. Kézzelfogható volt a fájdalom, de fölötte nem akartam, hogy sírjunk, azt mondták az ápolók, hogy ugy gondolják hallanak még ebben az állapotban mindent a betegek. Biztositani akartam arról, hogy mi jól vagyunk, jól leszünk. Ha eszünkbe jutott valami elmondtuk neki. Esztike sokat olvasott neki a Bibliából, mesélt, mesélt, mesélt a régi időkről. 

Óriási erő van az én drága Esztikémben, sokszor biztatott, támogatott engem. Nélküle biztos nem tudtam volna igy végig csinálni ezt a három napot, amit éjjel-nappal együtt töltöttünk. Ha kétségbeestem addig beszélt, míg meg nem győzött, hogy minden rendben lesz. Hogy gondoljak az eltelt csodálatos évekre. Hogy gondoljak Ábelre. 

Én minden gyermekemtől tanultam attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettek. Esztikémtől talán a legtöbbet a tiszteletről, a makacsságról, a szeretetről, a kitartásról mely példaértékű volt mindig az életében. Ha lehet ezeket a tulajdonságokat fokozni akkor ezek most többszöröződtek. Sosem fogom tudni meghálálni neki amiért mellettem állt, fogta a kezem, ölelt amikor kellett. Mi ketten óriási erővel hátországot alkottunk a család felé. 

Sosem fogom tudni meghálálni neki azt sem amikor nem tudtam elszakadni Katinkától és átölelve mondta:
-Anyuci, Katinka már elment, már nem itt van. Gyere, nyugodj meg. Hívd fel Apucit és a fiukat, Gabót. 
És tényleg, a józansága rám is hatott. Hullámokban még ránktört a kétségbeesés napközben, a fájdalom de ott voltak a párjaink, ott volt Gabó akik támogattak minket. 

Egy hét alatt sok mindent kellett elintézni. Sok mindent kellett megbeszélni. Sok helyen kellett képviselni a családot, mi mit szeretnénk, hogy szeretnénk. Bölcsen, józan gondolkodással, fogalmam sincs honnan jövő erővel mindig a legjobbat tette. Mindig tudta mit szeretnék, mit gondolok dolgokról, ugy beszélte meg mi hogy történjen, hogy nekem a legnagyobb békességem legyen benne. Remélem még lesz jó pár évem és lehetek támasza, hogy meghálálhassam neki ezt a sok szívből jövő jóságot, figyelmet. 

Tegnap végre megtaláltuk a helyet, elrendeztünk mindent ahol megünnepelhetjük a mi drága Katinkánk 36 évét. Óriási munka, szervezés, telefon, tárgyalás minden érintettel. Katinka büszke lenne rá nagyon. Talán mosolyogva gondolja:
-Jól csinálod Hugó.

Nehezek a napok. Ha én nem alszok jól, akkor már tudom ő sem, később mikor hívjuk egymást meséljük mi történt. Én már kapom a jeleket, jó úton haladunk. Békesség. Lesz. Egyszer.  Együtt. Csakis együtt. 💓 Csodálatos a férjem, csodálatosak a gyermekeim.