Még kedden este mondtam Katinkának:
-Szivem, képzeld szombaton jön Mama, Renike, Mariann, Krisztián, Dávid.
-De jó, örülök neki. 

Hazafelé eszembe jutott Szabina, fel kell hívnom és elmondani mi történik. 2 percen belül csörgött a telefonom, Szabi hívott.
-Pár perce beszéltem Esztivel. Már vettem is jegyet Köln-be, onnan átvisz egy barátom, valamikor szerda éjszaka érkezem.

Másnap, szerdán már nem ébredt fel a mi drága Katinkánk. Nem értettük, de az ápolók elmagyarázták, hogy a teste kómába helyezte magát, nem a fájdalomcsillapítóktól alszik. Elkezdődött a végső folyamat. A szivünk összetört. Nincs visszaút, azt mondták. Hogy hány napig tarthat ez? A fiataloknál tovább, még küzd a testük. 

Azon a napon délután megtelt a palliatív osztály folyosója. Mikor kimentem a szobából a könnyeimen keresztül nem láttam a sor végét. Hálás voltam Katinka báratainak a szeretetért. Sokan sírdogáltak, rázták a fejüket, majd beszélgettek egymással, felidézték Katinka egy-egy történetét, mosolyát. És már nevettek ők is a könnyeiken át. Kimentek a szobából, átadták helyüket az újonnan érkezőknek, de nem mentek el. Idővel ujra Katinka ágya mellett álltak, fogták a kezét, beszéltek hozzá. 

Késő délután megcsörrent a telefonom. Charihane, megdobbant a szivem.
-Hol van Katinka? Lemondtam a munkám, megyek. 
-Várunk, de siess, nem tudjuk mennyi időnk van még.
Másfél óra mulva kivágódott az ajtó, megérkezett a gyerekkori barátnő.
-Itt vagyok. 
-Kimentek, beszélhetek vele? 
-Természetesen, csak nyugodtan.

Jó idő elteltével mosolyogva jött ki az ajtó Charihane.
-Megbeszéltünk mindent. Mondtam gyönyörűek a vörös körmei, szép a haja és felemlegettük a régi időket. Békesség van. 

Megint csörgött a telefonom, Szabina volt az.
-Hamarosan felszáll a gépem Pesten. 
-Jól van Szabikám, de siess, talán rád vár már csak. 
-Sietek.

Éjszaka 2 óra körül halkan nyílt az ajtó, Szabi lépett be. Drága barátnője kezét szorongatva ült mellette sokáig. Maradtak egész nap, csak este repült vissza a gépe. Nagyon szomorú feladat várt rá, a két csodálatos, Katinka által imádott gyermekének, akiknek ő volt a keresztanyukájuk el kell mondania hova rohant el és mi történt.

Lassan elcsendesültek a folyosók, csütörtök délután az utolsó barát is elment. Az ápoló jött a szobába:
-Várhat még valakit Katinka?
-Talán a nagymamáját, a keresztlányát, szombaton jönnek. 
-Nem tudom, de valamire vár Katinka, az biztos. Már többször megfigyelték a betegeken, hogyha megérkezett az akire vártak, vagy megtörtént az amire vártak akkor utána felgyorsultak az események. De szombat még nagyon messze van, nem fogja addig kibírni a teste. Bár ki tudja…

Az, hogy mi történt csütörtök este az előző  bejegyzésemben olvashatjátok. 

Pénteken korán reggel Esztikém beszélt az ápolóval.
-Elmehetünk esetleg másfél órára? A szüleim 20 percre laknak, megfürödnénk, már 3. napja itt vagyunk. Veszünk tiszta ruhát és jövünk is vissza. 
-Szerintem elmehetnek, talán még nincs itt az idő.
-Sietünk.

Nem telt el másfél óra, már a kórház területén az épület előtti parkolóba álltunk meg amikor Esztikém telefonja csörgött, Vincent volt az.
-Merre vagytok? Siessetek, egyre ritkábban vesz levegőt Katinka.
-Itt vagyunk az épület előtt, rohanunk.
Rohantunk ahogy csak bírtunk. Az utolsó levegővételénél fogtuk a kezét. 

Csak napokkal később jöttem rá, hogy mire várt. A csütörtök estére. Hogy békességet hagyhasson maga után. Hogy szeretetet hagyhasson maga után. Hogy ne a mardosó kérdések foglalkoztassanak minket, hanem békességet leljünk a családban, a szeretetben, az összefogásban. Nekünk pedig egy feladatunk maradt, méltónak lenni hozzá.