Csütörtök. Akkor már 3. napja éjjel-nappal ott voltunk a kórházban, egyetlen percre nem hagytuk magára. Tudtuk, hogy közeledik az út vége.

-Te jó ég mit csináljak? Mi fog történni? Mi ez? Valami rémálom? Mikor ébredek már fel? Milyen az amikor az ember elveszíti a gyermekét? Mit kell érezni? Mit kell gondolni? Normális vagyok még? Megfagyott a szivem, a lelkem, a világ. Nem birok megmozdulni, ez valami vízió? 

Hullámokban tört rám a kétségbeesés. Néha még mindig azt gondoltam, hogy egyszer csak kinyitja a szemét, rámmosolyog szeretetteljesen:
-Jól vagyok, csak vicc volt.

Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy majd mi lesz. Belül sikított a lelkem, ez nem velünk történik, nem itt és nem most. És nem csillapodott a sikítás. Néha összekeveredett a kihallatszódó zokogásommal. Zsibbadt a testem a lelkem. 

Elcsendesedett minden odakint a kórházban, idebent a szobában, lassan besötétedett, a kedves látogatók is elfogytak akik jöttek elköszönni Katinkánktól. Egyenletesen vette a levegőt, még mindig küzdött mint egy hős. Csak néztem, miközben fogtam formás kis kezét, melyen még mindig ott volt a vörös körömlakk. Fülemben dübörögtek szavai:
-Nézd anyuci, tudod olyan zselés, több hétig is rajta maradhat, nem kopik le. Kellett a szín, a vidám szín, hogy lássam minden nap.
-Gyönyörű Drágám, szépen mutat a körmödön.
Mosolyra húzódott a szám, ránéztem:
-Kicsikém, gyönyörűek a körmeid.

Vincent a szoba sarkában halkan beszélgetett az anyukájával. Körbenéztem, a kis asztalon megláttam Katinka Bibliáját. 
-Várj Kicsikém, mindjárt visszajövök, olvasok neked a Bibliából. 
Csak fogtam a bőrkötést, simogattam. Lassan felemeltem a fejem, tudtam mosolyogni. 
-Bár tudod Édesem, hogy nem nagyon voltam sosem híve annak, hogy csapjuk fel a Bibliát majd üzen az Úr, de most nézzük csak mi történik.
Fogtam a kezét, kinyitottam a könyvet. Valahol kinyílt. Levegőt sem kaptam. Potyogtak a könnyeim, mosolyogtam és olvastam. Ujra és ujra lapoztam, olvastam. Egy idő után  Vincentnek feltűnt mi történik az ágy mellett. Megfogta a saját flamand Bibliáját, odaült mellénk. Kérte mutassam meg melyik igét olvasom, hogy ő is elolvashassa. Pillanatok alatt megértette, hogy üzeneteket kapunk. 

-Vincent, itt van Katinka, üzen nekünk! Olvasd, ezt olvasd te!
És olvasta a saját anyanyelvén hangosan, bátran:

Prédikátor 3.12
Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön, és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.

Mosolyogva néztünk egymásra:- Itt van Katinka. 
-Csilla mutass még, olvassunk tovább.

Nem emlékszem az idő múlására. Egyszer csak Esztike lépett be. Mosolyogva hallgatta mit csinálunk. Örült az ő lelke is. 
-Beszéltem Carlton-nal, minden rendben lesz, támogat minket. Kérdeztem nem-e tudna küldeni igéket amiket most felolvashatnánk. Küldött egy párat, olvassuk ezeket is?
-Olvassuk.

Pár ige után ujra kinyílt az ajtó. Pascal állt az ajtóban. Katinka nagyon szerette Pascalt, lélekben közel érezte magához. Őt kérték fel, hogy legyen Ábel keresztapukája. És ő mindent megtett, hogy méltó legyen a feladatra, nagy szeretettel látogatta a kisfiút, támogatta Vincentet. Katinka szeretettel emlegette, mesélte mikor náluk járt, ahogy Ábel nőtt egyre jobban látszott, hogy Ábel is érzi ezt a szeretetköteléket. Pascal úton volt, nagyon messze járt, de visszajött Belgiumba. Pascal beült közénk. Fogtuk Katinka kezét, mosolyogtunk rá és olvastunk. Hol Vincent, hol Esztikém, hol Pascal, hol én. 

És egyszer csak megéreztük azt a végtelen nyugalmat, békességet, amelyet nem találtunk ebben a helyzetben sehol. Eddig csak a miértek, a vádak, a fájdalom, a düh munkált bennünk. Most viszont eltudtuk ezt engedni. Ebben is Katinka segített nekünk. Megértettük az üzenetet akkor és ott azonnal. Már csak hálát és végtelen szeretetet éreztünk. 

Utoljára, valamikor éjszaka felolvastuk azt az igét, melyet örökül hagyott ránk:

PÁL I. LEVELE A KORINTHUSBELIEKHEZ

13. fejezet