Milyen furcsa véletlenek vannak. Mi már itt éltünk akkor sok-sok éve, ők költöztek Belgiumba. A kereső a mi blogunkat dobta ki segítségként, amikor a lakásbérléssel kapcsolatos bejegyzéseket irtam. Ő volt talán az egyetlen emberek, akinek miután segítséget kért és kapott tőlünk nem tűnt el.

Mikor kiköltöztünk Belgiumba nekünk senki nem segített. Mindent magamnak kellett megtalálni, megkeresni, kijárni az utat. Igazából nem volt ez baj. A pofonokból is tanul az ember. Akkor ugy gondoltam, ha csak egy embernek megspóroljuk a gyötrődést, keresést, kutatást és segédkezet nyújtunk az információkkal, ezáltal könnyebbé tesszük az életét, az itteni beilleszkedését, akkor már megérte. És jöttek sokszor naponta a megkeresések, az e-meil-ek, telefonok. Mi pedig akinek tudtunk segítettünk, mondtuk hova menjenek, hova ne, mit csináljanak, mit ne. Elmagyaráztuk az itteni emberek gondolkodásmódját, hogy könnyebben megértsék a viselkedésüket. Általában jöttek is a hálálkodó levelek. Meg, hogy majd akkor találkozunk, mert szeretnének megölelni és személyesen is köszönetet mondani. Mindig mondtuk, hogy nem ezért csináljuk és a segítség nem kerül semmibe. Na de nekik ez milyen sokat jelentett, stb. stb. Sokszor tudtuk a költözés időpontját. Eleinte még vártam is a találkozásokat, hiszen ugy éreztem a sok beszélgetés után közelebb is kerültünk egymáshoz. Persze szó szerint egy sem jött össze. 🤭🤔😁 Többnyire szó nélkül eltűntek az emberek. Egy idő után megszoktam, már nem vártam, hogy esetleg uj emberekkel ismerkedhetünk meg, esetleg barátokat találhatunk általuk. 

Catherine kivétel volt ezek között az emberek között. Költözés után, miután már eltelt jó idő és nem is gondoltam rá, hiszen számomra egyértelmű volt, hogy ő is megkapta a segítséget és azzal a lendülettel el is felejtett, üzenetet kaptam tőle. 🤭😮
-Meglátogathatlak?
-Természetesen, örömmel várlak.
Zavarban voltam az első találkozáskor. Catherine orvos, a férje is orvos. Nekem a gyerekek betegsége miatt szoros kapcsolatom volt mindig is az orvosokkal. Mindig megtaláltam Magyarországon is azokat az orvosokat akiket tisztelhettem a tudásukért, ahogy bántak a gyermekeimmel. Igy már alapból próbáltam tisztelettel állni Catherine-hez. Morfondíroztam:
-Mi a csuda történik, hogy ereszkedhet le hozzám, halandóhoz csak ugy egy orvos?
Mikor megjött azonnal elszállt minden aggódásom, egy közvetlen, nagyon kedves embert ismerhettem meg személyében. Letaglózott a találkozás, én még ilyen közvetlenül, barátilag, csak ugy nem beszélgettem orvossal. Hogy nem a betegségek, ilyen-olyan bajokról kell beszélni, hanem csak ugy beszélgetünk a családról, költözésről, Belgiumról, Magyarországról, emberekről, akármiről, bármiről.  Mikor elköszönt éreztem a hiányát. Telefonszámot váltottunk. Pár nap alatt meggyőztem magam, sosem fogok hallani felőle.

Nem igy lett. ❤ Időről időre jelentkezett, volt, hogy kedves barátjával jött el hozzánk. Nekem mindig ünnep volt mikor vendégül láthattam őt. Nagyon kedves, közvetlen embert ismerhettem meg benne. Magamnak szerettem volna mondani, hogy szinte barát, de ott belül mindig éreztem azt is, hogy ez tiszteletlenség, ugyan hol jövök én ehhez? 

A bő egy évtized után tudtam, hogy költöznek vissza Magyarországra. Csodáltam a bátorságukat, ahogy csodáltam a szép ízes beszédét, élvezet volt olvasni írásait. A témák miatt és a megfogalmazás miatt is. Azt mondtam már, hogy ő nem magyarnak született? De gyönyörűen megtanult magyarul és öröm volt hallgatni a szavait. Bebizonyította számomra ő is, hogy akik tanulják a magyar nyelvet sokkal szebben beszélnek mint akik beleszületnek, hiszen nincsenek sallangok, fél szavak, szlengek. 

Sosem mertem őt zavarni ilyen-olyan bajommal, pedig tuti meghallgatott és segített is volna ha módjában ál. Kivéve egyetlen alkalommal. Amikor szinte belesikitottam a telefonba, baj van! Ez pontosan 2023. április 14-én péntek este történt. Valami miatt ő volt az aki először tudta, hogy baj van. Az ő megnyugtató szavai kisérték az elkövetkezendő napokat. Együtt gondolkodott velem, biztatott. Ő mondta először azt is, hogy van ám olyan kezelés is amit kismamák is kaphatnak a baba mellett. Ő biztatott, hogy keresni kell másik orvost. Ő nem mondta meg azt, hogy hova menjünk, de azt igen, hogy hova nem. Óriási segítség volt ez! Megnyugtatott, hogy az érzések jogosak az orvosokkal, viselkedésükkel szemben és nem nálunk van a hiba. Ettől megerősödve tudtunk tovább gondolkodni, menni.

Hálás voltam neki, hogy még a költözés, dobozolás közben is jelentkezett:-Mi újság, hol tart Katinka. Hányadik hétben is járunk? 

Hálás voltam, hogy az ajándékozandó könyveket elhozták hozzánk még a nyáron a férjével. Nem volt már időnk semmire, sehová menni. A helyünkbe hozták, talán még ő is akart találkozni velem, nekem a szivem is repesett, hogy ujra itt volt nálunk. 

Nem tudom mikor találkozunk majd. Elköltöztek.
-Ugye nem szakítjuk meg a kapcsolatot?
-Nekem megtiszteltetés ha nem, köszönöm.

Egy fényképet küldtem neki Katinkáról még a szülés előtt. Akkor elmagyarázta, hogy miért van jól Katinka, mikre figyelnek még az orvosok és ne aggódjak, jók lesznek a friss ct eredményei. Mindenben igaza volt.

Most is küldtem neki fotót múlt héten. Most is azt mondta minden rendben, csak nyugodtan higgyem ezt el. Elhiszem, neki elhiszem. ❤

Hálás vagyok amiért ismerhetem őt és a férjét. Megtiszteltetés volt minden vele töltött perc. És köszönöm itt ezeket az utolsó hónapokat, a támogatást, a bizalmat, hogy kiegyenesítette pont akkor amikor kellett a derekamat, mert neki eltudtam hinni, hogy tényleg nem lesz baj. Erőt adott felemelni a fejem. 

Minden jót kívánok, szeretettel, tisztelettel! 💕