Már napok óta tudtam, hogy meg kell írnom ezt a bejegyzést. Ettől nem bújhatok el úgysem, mert ez már a családunk történelme. Ma sütöttem, emlékeztem Mamikámra. Valamelyest megnyugodtam, hát itt az idő…

Azt hiszem mindenki emlékszik azokra az időkre, napokra amikor összeomlott. Én nagyon. Idén volt a harmadik életemben.

Az első, amikor megtudtam 31 éve, hogy mit is jelent ha van egy cistas fibrosis-os gyermekem. 💔 De felálltam és ellene tudtam menni minden ténynek és a világnak! ❤

A második, mikor megtudtam, hogy Barnabás is cistas fibrosis-os, és hogy miért született betegen. 💔 De felálltam és ellene tudtam menni minden ténynek és a világnak! ❤

A harmadik 2023. április 19-én szerdán volt.💔 De már most mondom, felálltam és ellene tudtam menni minden ténynek és a világnak!  ❤

Ezen a napon kellett menni a mintavételre Katinkával a kórházba. Elkísértem őt, egész nap vele voltam. Nem volt semmi gond a mintavétellel sem, pihennie kellett és egy napig a kórházban maradnia a baba miatt. 

Késő délután jött fel az orvos. Leült az ágya szélére és beszélt hozzá. Franciául. Na most az én franciám sosem volt szuper, de az utóbbi  6 évben mióta flandriában lakunk és nem hallok szinte sehol francia szót, bizony alaposan megkopott. De azért egy-egy szó megütötte a fülem és a hangulat … nem sok jót igért. 

Elmentek, majd elmondott nekem mindent az én drága Kislányom. Elmondták mit gondolnak ők, biztos diagnózis csak az eredmény után lesz, jövő péntekre adtak időpontot. Nem mondtak jó dolgokat de mi megbeszéltük, hogy nem lesz baj. Mi ketten mindig is nagy harcosok voltunk, főleg együtt, szóval eszünkben sem volt átadni magunkat a kétségbeesésnek. Mindent átbeszéltünk, megbeszéltünk, majd Katinkám mondta, menjek el nyugodtan, pihenni szeretne majd később beszél a férjecskéjével. 

És szégyen nem szégyen, én amint kiléptem a kórház folyosójára összeomlottam. Óriási könnycseppek csak folytak és folytak a szememből, megállíthatatlanul. Egyedül voltam. És rámszakadt a felépített kis nyugodt világunk, a félelemmel együtt. Csak zakatolt a fejem, hogy most mi lesz? Fogalmam sincs, hogy vezettem haza az autót. Nem emlékszem az útra… Otthon annyi erőm volt, hogy felhívtam Gyuszit jöjjön ki értem. Ő szedett ki az autóból és vitt be a lakásba. 

Nagyjából egy órát tomboltam, állta a sarat és ellenkezett velem, mindennel amit mondtam. Megértette, hogy elfogyott az erőm. Adott az övéből. Sosem láttam őt sem ilyen állapotban, de hálás vagyok érte, hogy akkor és ott ő volt az erősebb. 

Pár óra mulva egymást támogatva, sokat beszélgetve sikerült összeszednünk magunkat, egymást, és ez az erő azóta is tart. 

Nem vagyok büszke ezekre az alkalmakra, mikor csak zakatolt a fejemben a tény és a kérdés, hogy miért? És nem tudtam szabadulni ezektől. Mások talán azt gondolják, mondják milyen jó nekem, hogy csak három ilyen alkalom volt az életemben. Lehetett volna több is, de nem engedtem a kétségbeesésnek.  Volt aki azt mondta mekkora erő van bennem. Én ezt nem éreztem, csak azt, hogy menni kell tovább és ez mindent felülirt.

Estére jött már a jól ismert makacsság, a jól ismert erő. Hogy honnan? Hát nem tőlem az biztos. 

Azt mondják, Isten a lelkeket vizsgálja. Hiszem, hogy Isten látott akkor és ott engem. És megbocsájtja amiért én csak egy kis porszem, csak  egy gyenge ember vagyok. De erőt, makacsságot adott, hogy legyen erőm ellenkezni, a tényekkel szembeszállni. Egész életemben ezt tettem és itt vagyunk a mai napig. Kinek kell ettől nagyobb bizonyság? Estére a tényekkel szemben már ott volt a hit, hinni abban, hogy nem lesz baj…

Barnabást ekkor kértem meg, hogy hívja fel az ő kórházi orvosát Gent-ben és beszéljen Katinkáról. Azonnal irt nekik, később bebizonyosodott, hogy mekkora szerepe volt Barnabásnak és ennek a kórháznak abban, hogy ma mind itt vagyunk. ❤ És ez akkor és ott nekünk már utat mutatott, reményt … nekem csak erre volt szükségem. 

Akkor gyerünk tovább… és mentünk … 

2 Kor. 7. 10. Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.