Március végén volt az utolsó poszt a blogban. Sem erőm, sem időm nem volt irni. Szó szerint lekapcsolódtam mindenféle médiáról.

Nem, nem zárkóztam be, ezerrel olvastam, tanultam megint, kerestem, kutattam ahogy a család minden tagja. Beköltözött ide egy rém, egy szörny a semmiből. 💔 Totálisan elfoglalta minden gondolatunkat, tetteinket, cselekedeteinket befolyásolta és teszi a mai napig. Elrabolta az élményeket, a boldog babavárást a lányaimtól, az egész családtól. Egy pillanat alatt bekúsztak a fekete felhők, majd hozzá az áthatolhatatlan köd is, hogy csak vakon, tapogatódzva keressük egymást, hogy összekapaszkodhassunk újra és újra. Mindig is összetartó család voltunk, a szeretet ereje az utóbbi hónapokban óriási erőt adott mindannyiunknak. Sírva, de igyekeztünk figyelni rá, hogy azért nevetve is öleljük, segítsük egymást és adjunk erőt annak, akinek a legjobban szüksége volt rá. ❤

Lesznek itt a blogban időrendi bejegyzések, melyek igazából csak dokumentációk, mert bár soha nem akartuk, mégis hozzátartozik már az életünkhöz. Ez a blog a családunk életét követte nyomon mindig is. Az álmainkat, a napjainkat, gyötrődéseinket, a reményeinket. Ezután is igy lesz. Ha az én drága Kislányom beleegyezik egyszer, akkor azok a bejegyzések is olvashatóak lesznek, addig nem publikusak. És hiszem, mert hinnem kell, hogy olvashatják majd azok, akiknek szüksége lesz rá. Reményeim szerint nem is olyan sokára.

Ahogy Meryl Streep is mondta: Tudod, mitől leszel erős? A dühöngő bizonytalanságtól. A gyengeségedből meríted a legtöbb erőt.

Nem tudom miért, de mindig is igy volt. Az utóbbi időben sokszor gondolkodom a saját életutamon. És sokszor nem értem a miérteket. Bár tisztában vagyok vele és tudom, hogy senkinek sem fenékig tejfel az élete, de azért ez már sok, ami történt velem az életemben, mióta az eszemet tudom. És még mindig élek! És még mindig normálisnak gondolom magam!  Bár néha, ha behunyom a szemem és elengedem egy pillanatra magam, azt érzem, hogy elkezdek zuhanni. De gyorsan kinyitom a szemem, megrázom magam és megyek tovább. Talán ez az az erő, hogy kitudom nyitni a szemem, ez visz tovább és tovább… no majd meglátjuk… a végén, remélem még soká …

De most még menni kell, mert itt kérem munka van, nincs megállás. Hála Istennek, hogy még aránylag fiatal vagyok, remélem még sok van bennem és tuszkolhatom tovább a családot, reményt adhatok vagy éppen én meríthetek másból. Lesz itt még öröm és kacagás, csak most nehéz. Valahogy, valami miatt úgy alakult, hogy most nehéz, irdatlanul nehéz.

Senkit nem kényszeritettünk, hogy segítsenek vinni a terheket, sem a családból, sem a barátok közül. A legtöbben némán és szó nélkül kihátráltak mögülünk, némelyek eltávolodása fájt, de meglepő módon nem sokáig, mert talán nincs rá erőnk, hogy ezen rágódjunk?  Az a maroknyi ember pedig aki akarta, megtalálta a hozzánk vezető utat. Rájuk sem raknám a terhet, sőt senkire, de azt mondták, ők jönnek velünk. Isten áldja meg őket a jó szívükért. Meg a kitartásukért.  

Én mindig is azt mondtam, hogy a gyerekek Isten áldásai. Elég kegyesek voltunk Isten előtt, hogy ránk bízott egy életet, mert fel kell őt nevelni, jóra és szépre kell nevelni. Van mikor sikerül, és látja az ember ahogy fejlődnek majd gyökeret vernek és saját gyermekük lesz. Ilyenkor én lehajtom a fejem és mosolygok, hálát adok Istennek, köszönöm a kegyelmet, hogy ezt láthattam. Aztán van amikor félrecsúsznak a dolgok, amikor valakiért újra és újra meg kell dolgozni, mondani és mutatni a küzdelmet, mutatni az élet értelmét. Ez sincs véletlenül. Csak Isten adjon hozzá hitet és kegyelmet, hogy megtudjuk csinálni. A gyermekeink sem egyformák, erő kell mindenkor mindenkihez.  De menni fog … 

A küzdelmek ellenére sosem éreztük azt, hogy Isten elhagyott volna minket. Sőt! Erőt és kitartást adott a legnehezebb időkben is. Volt erőm mindig Jézust beküldeni a gyermekem előtt az orvoshoz, volt erőm áldást kérni az orvosok életére. Volt erőm elviselni azt is, amit úgy éreztem nem bírnék ki soha. Isten erőt adott. És Isten megajándékozott minket. Azt mondtam a családnak, hogy már az első kisbaba megszületésével elkezdődnek majd az áldások, csak figyeljenek. Hittem abban, hogy amint megszületik az első baba a családban, jönni fognak az áldások a jó hírek is. És valóban igy lett, június 1-én megszületett az első 👧🏻 , majd augusztus 9-én a második  👦🏻 kisunokánk.

Márk 10:13-16
¹³Kisgyerekeket hoztak hozzá, hogy érintse meg őket. De a tanítványok elutasították őket. ¹⁴Amikor Jézus észrevette, helytelenítette. „Hagyjátok – mondta –, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa. ¹⁵Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.” ¹⁶Azután megölelte, és kezét rájuk téve megáldotta őket.

 És az áldások is érkeznek velük. ❤ Bár a családunknak sosem volt szüksége világmegváltó dolgokra, hogy örüljön, de most tényleg mindennek, a legkisebb híreknek is örültünk és reményt adtak. A nagyobb jó híreket pedig hálával, az örömtől sírva, ölelve egymást fogadtuk.

János 3.16
¹⁶Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

És mi visz tovább? Előre? A hit, a remény … 

4 Mózes 6. 24-26
²⁴Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. ²⁵Világosítsa meg az Úr az ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. ²⁶Fordítsa az Úr az ő orczáját te reád, és adjon békességet néked.

Most már majd jövök és mesélek. Nem mindent, de mesélek … Megpróbáljuk összefércelni a szívünket, szívünk szétesett darabkáit…

Foto: Pinterest