Címkék

, ,

Vannak emberek, akik nem szeretnek kimozdulni otthonról.
Nem azért, mert szomorúak vagy barátságtalanok lennének, hanem mert ott, a saját dolgaik között, békére lelnek.
A szobájuk egy apró univerzum, ahol minden a helyén van: a csend, a fény, ami beárad az ablakon, és a frissen főzött kávé illata.
Csak akkor mennek ki, ha tényleg muszáj.
Elintézik, amit kell, és gyorsan hazatérnek — felesleges szavak nélkül.
Nem félelemből, hanem fáradtságból: a világ gyakran túl zajos.
Van egy, legfeljebb két igazi barátjuk — és ez épp elég.
A telefonjuk szinte mindig némítva van.
Nincsenek hívások, nincsenek elvárások, nincs nyomás, hogy válaszoljanak.
Órákig tudják görgetni a közösségi oldalakat anélkül, hogy bármit írnának vagy kommentálnának.
Csak figyelnek.
Hallgatnak.
Csendes párbeszédben élnek önmagukkal.
Szeretik a reggeli forró kávét, a lassan olvasott könyvet, az esőt az ablakon és a zenét, ami gyengéden betölti a teret.
És mellettük ott van egy macska vagy egy kutya, aki nem kér szavakat, mégis mindent ért.
A világ „furcsáknak”, „zárkózottaknak”, „bonyolultaknak”, „antiszociálisaknak” nevezi őket.
Pedig nem azok.
Egyszerűen csak mások.
Megtanultak békében élni önmagukkal.
Megtalálni a nyugalmat ott, ahol mások unatkoznak.
A csendet választani, amikor a világ kiabál.
Mert számukra a boldogság nem egy zajos ünnep.
Hanem egy egyszerű este, egy csésze forró kávé, egy nyitott könyv —
és az érzés, hogy végre sehová sem kell menni.
(Életfája)