A mindennapok nyüzsgéssel telnek. Reggel ébresztőóra, öltözés, éhesek a kutyák, kávé, idő van kezdeni a munkát, honnan jön ez a sok email(?), a projektnek mennie kell, a főnök megint határidőset küldött, ebéd, egy perc szusszantás, kávé, délutáni műszak, vásárolni kellene menni mert kong a hűtő, locsolni kell mert nincs eső, már megint este van, fürdés, zuhanás az ágyba. Úgy érzem, hogy az agyam is zizeg egy állandó, stresszes frekvencián. Mikor pörögtek így fel a napok? Folyton csinálunk valamit, mindig van mit tenni, nincs megállás, ez lett a norma.

Nem ma.

Ma süt a nap, a szellő simogat. Madarak csicseregnek egymásnak válaszolva, nem érdekli őket az emberek lótás-futása. Ma engem sem érdekel. Fekszem a függőágyban, lassan himbálózva, felettem az ég kis kék szelete, egy felhőcske épp komótosan átvonul. Fölöttem a nyírfa a széllel együtt hajladozik, és sülő hús és izzó faszén illatát sodorja felém a szellő. Csak fekszem, és élvezem, hogy agyam állandó pörgése lassan veszít a fordulatszámából, és bennsőmet nyugalom járja át. Annyira felüdítő, hogy szívom magamba, ha lehetne minden pillanatot elraktároznék, beleraknám olyan kis üvegekbe, amilyenekben Eszti tartja a fűszernövényeit, hogy amikor rámzúdul a mindennapok rohanása, elővegyem és mélyet szippantsak belőle.

Egyszer csak egy arcocska hajol fölém. Mamája karjáról felém nyújtja a kezét:

— Pajpi!

Astrid tele szájjal vigyorog. Régóta mondom, hogy második névnek a Napsugárt kellett volna adni neki, mert amikor megjelenik, kisűt az ember szívében a nap.

— Gyere kicsim!

A függőágy túlságosan szoros ahhoz, hogy mellém feküdjön, először a hasamra ültetem, de ő is el akar terülni, és valahogy a térdeim között talál magának egy kényelmes helyet. Még az örökmozgó csöppség is megáll egy percre. Szemünkön a napszemüveggel, lágyan ringatózunk, miközben Astrid saját nyelvén kommentálja a hinta-palintát:

— Tin-tan, tin-tan…

Magamba szívom a pillanatot. A békességet, a nyugalmat, a szeretetet. Töltöm a lelki üvegeket, amennyi csak beléjűk fér.