Születésnapom volt. Teljesen mindegy, hogy mikor és hány szál gyertya égett volna a tortámon. Nem a születésnap a lényeg, más amiről irni szeretnék.

A facebook profilomban természetesen ott van a születésnapom dátuma. Két éve letiltottam, hogy megjelenjen nyilvánosan. No nem hiúságból, de olyan fordulatot vett az életünk, hogy képtelen lettem volna elviselni azt aminek régebben örültem:

Boldog születésnapot! 🎂🎉🎈

Tudtam, éreztem, hogy nekem ez nem fog menni. Mindenkinek megköszöngetni, senki ne maradjon ki, mosolygós, boldog fejeket küldeni. Miközben ott bent millió érzés kavargott bennem és ordítani tudtam volna. Mitől lennék ugyan boldog? Magatoknál vagytok? Épp összedől a világom … és összedőlt…

Sokáig hőzöngtem az életkorom miatt, nem éreztem annyinak amennyinek kellett volna éreznem. Tetterős, soha fel nem adós voltam. Mikor már repedezett a fal az én kis világomban akkor kezdtem el érezni az idő múlását. Ó nem a megjelenő ráncok miatt hanem amit ott belül kezdtem el érezni, mintha ezer éves anyóka lennék görbülő háttal, aki botorkálva totyogva megy előre. De belenézve a tükörbe tudtam, hogy az az anyóka a lelkem lesz nem más. 

Tudtuk, hogy ki kell találnunk a családi eseményekre más dolgokat, mint eddig voltak. Más jó dolgokat, ahogy együtt lehetünk, hogy szerethessük egymást, beszélgethessünk, ott legyünk, mi együtt. No és persze a babák miatt. Szerető közegben kell felnőniük a lehető legtöbbet együtt, hogy majd egyszer, nagyon sok év mulva egymás támaszai lehessenek. 

Megbeszéltük, hogy most ne főzzek, rendelünk kínai kaját a szomszéd városból, mindenki szereti és itt tutira gluténmentesen is főznek. De csak nem hagyott nyugodni a dolog, valamivel várni kell az én drágáimat. Igy reggel hatkor felkeltem. Megint sikerült két uj sütit kitalálnom amilyet eddig még soha. Az egyik almás lett legfőképp Axika kedvéért, nagyon szereti az almás pitét, de most nem volt hozzá türelmem. A másik túrós, igaz sem Axi sem Vincent nem szereti a túrós sütiket, de mi igen, igy arra esett a választásom. Odakint még sötét volt, csöndes minden, még a kis papagájok is aludtak. Kerestem az edényeket, hogy összekészítsem a hozzávalókat, derékig a szekrényben voltam. A gondolataim nem is tudom merre jártak, mikor meghallottam Katinka hangját mögöttem:- Anyuci, elég volt a drámából, tudod, hogy soha nem szerettem. Fejezzétek be!
Jól beütöttem a fejem ahogy felkaptam. Leültem és gondolkodtam. Sokat gondolkodtam, hogy ő mit szeretne. Ezzel együtt a lelkem is megnyugodott. Barnus is felkelt hamarosan, csodálatos sushi-kat készített előételnek, hogy legyen mit eszegetni míg hozzák az ebédet. Délelőtt még eszembe jutott:
-Jaj a babácskák, nekik főzni kellene valami finomat, előkaptam a gyorsfőzőt, telepakoltam mindenféle friss zöldséggel, egy kis csirke is került bele. 

Jöttek a gyerekek. Mind. És én boldog voltam, hogy itt vannak. A babák csodálatosak voltak, hol az egyik, hol a másik nevetésével telt meg a ház. Mindenki beszélgetett mindenkivel, egy-egy ölelés, egy-egy érintés, egy mosoly itt, ott, amott.  

Egyszer csak azt éreztem, hogy megint feltölt, hogy itt vannak. Megint adnak és adnak. Végig néztem a családomon és hálát adtam értük, hogy itt vannak. És tudom, Katinka mosolygott. Mert ő is itt volt mindannyiunk szívében. Mind gondoltunk rá és mindannyiunknak nagyon hiányzott. Sok-sok hónap óta először tudtam hálát érezni a szívemben, ez volt a legnagyobb ajándék amit kaphattam tőlük és Katinkától, a családom minden egyes tagjától.

Őrület volt az eltelt hét hónap. Elvette tőlünk az egyik kincsünket, ahogy Dávidkám fogalmazta az Angyalunkat. Néha van már erőm kitekinteni a gyászon, a saját gondolataimon tul. Például akkor is ez történt, amikor egy hete a facebook figyelmeztetett, hogy hamarosan születésnapom, és ha szeretnék indíthatok gyűjtést az általam gondolt szervezetnek. Még soha nem tettem ilyet, de most rákattintottam. Nem volt kérdés mire gyűjtenék. Arra, hogy támogassam ennek a rákfajtának a kutatását. Ez a rák a 70-80 éves öregek betegsége akik végig itták az életüket. Akikről fiatalon derül ki ez a diagnózis szinte esélyük sincs  a gyógyulásra. A mi drága Katinkánkhoz hasonlóan csodálatos, gyönyörű fiatalokat emészt fel, veszi el az életüket. Minimálisnál is kisebb a túlélési arány. Természetesen folyik a kutatás, hogy minél közelebb jussanak ennek a rákfajtának a gyógyításához is. Mivel kevés embert érint ezért kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. De dolgoznak rajta. A cf miatt tudom, hogy egyszer lehetséges lesz ez is. Én ezt a kutatást szeretném támogatni. Hogy senkinek ne kelljen átmenni azon amin a mi drága Katinkánknak és egyetlen hozzátartozónak se kelljen ezen az őrületen keresztül mennie mint nekünk. Ezért rákattintottam, hogy szeretném a kutatást támogatni és pénzt gyűjteni a születésnapom alkalmából. A posztot itt találhatjátok:

https://www.facebook.com/donate/2940962009397591/

még egy hétig él, utána elutalják az alapítványnak a befolyt összeget. Hamarosan felvette az alapítvány velem a kapcsolatot, azt írták mindegy mennyi gyűlik össze, hálásak érte, hogy rájuk gondoltam. Kérték írjam le a történetünket. Még nem tudom megteszem-e.

Azt szeretném mondani, hogyha bármennyivel is támogatnátok ezt a kutatást, akkor én nagyon hálás lennék érte. Ahogy hálás vagyok azoknak, akik már megtették, a 200 euro-s határt el is értük. Álmomban nem gondoltam ezt. 

Már csak 900 éves vagyok… 😔

Megszeretném kérni, hogy ne köszöntsetek fel. Ez a poszt nem rólam szól, de igy kerek ez a történet, hogy mi miért történik. Köszönöm, ha tiszteletben tartjátok ezt…