Fura az élet. Én az anyámtól sosem kaptam semmi szeretetet. Engem sosem ölelt meg, nem mondta, hogy szeret. Nem azért, mintha ezt kellett volna mondani, elég lett volna ha érzem. De ez sem jött össze neki. 

Pici kislányként sok mindent eldöntöttem. Pl. azért, hogy senki ne bánthasson elhatároztam már elég hamar, hogy apáca leszek (nem röhög, komolyan igy gondoltam, már azt is tudtam, hogy hol 🙈). De jött az Uram és közbeszólt. Aztán történt ami történt. Házasság, gyerekek, élet. Micsoda kalandos regény készülhetne ebből. 🙈 Időnként happy end-ekkel. 

Kislányként még azt is gondoltam, hogyha nekem lesz gyermekem (amiről meggyőződésem volt, hogy nem lesz), nagyon fogom őt szeretni és mindent amit én kaptam az anyámtól annak az ellenkezőjét kapja meg tőlem. Igen durván tartottam magam ehhez. Persze be-becsúszott olyan aminek nem kellett volna, hiszen én is tanultam az életet, magam is gyerek voltam, vagy inkább koravén? 

34 éve más az életem, hiszen megszületett Katinka, az én kisbabám. Mikor Esztikével kismama voltam, akkor sokat gondolkodtam, hogy vajon lehet-e szeretni ennyire másik gyermeket? 9 hónap múlva kiderült, hogy nagyon is. 7 év múlva mikor Dávid megszületett akkor már kezdett benőni a fejem lágya 😃 mindenhez való viszonyom, gondolkodásom más volt már, hála Istennek. De tudtam, hogy mélységesen szeretni fogom őt is ahogy a lányokat. Aztán jött Barnus és ő mindent vitt mint a legkisebb. Rajongásig szerette az egész család. ❤

17 éve felfordult az életünk. Ilyenkor már bő egy hónapja Belgiumban éltünk. A gyerekek már iskolába járogattak, Gyuszi illeszkedett be az első munkahelyére. Én ilyentájt húztam a banyatankot hazafelé a boltból, talán pont 17 éve volt az amikor olyan nehéz volt, hogy a buszról alig bírtam leemelni és sirtam mikor végre hazaértem. Ma már ezek mind történelmek, valahol ennek a blognak az oldalain is levannak írva, talán. De mindig minden a gyerekek miatt történt. Számomra ez nem volt kérdés. 

Mára felnőttek mind a négyen. Régen mikor arra gondoltam mi lesz ha kirepülnek, akkor megrémültem. Az én kicsikéim. Mikor itt volt az idő akkor hagytam őket repülni. Reménykedtem, hogy mindig visszatérnek. Csodálatos gyerekek, mindig visszatérnek.

A gyerekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat
                                                                                         (Goethe)

Ünnep ha jönnek, ha csak azért is, hogy itt dolgozzanak, de együtt vagyunk, a kedvencet főzöm, együtt sétálunk a picike kertben. Van, hogy együtt sírunk, de többnyire együtt nevetünk. Zsongunk. Az élet megy, mindig történik valami. Hol jó, hol rossz, dehát igy van ez rendjén. 

Mikor kicsik voltak megvédtem volna őket minden bajtól. Katinka rám szólt mikor már nagyobb lett, hogy ne csináljam, engedjem azokat a pofonokat nekik, hisz ezáltal edződnek. És jöttek a pofonok, adogattam a zsepiket, tartottam vállat, főztem a teát, ringattam álomba, öleltem. Mi lenne más dolga egy anyukának? Akkor is tettem ezt, mikor négy gyermek mellett dolgoztam, ne felejtsük el azért, hogy bár szombaton hajnalban szállt fel velünk a Brüsszelbe tartó repülő én még csütörtökig dolgoztam ám! Én ugy érzem Isten kegyes volt, hogy ezeket az ajándékokat adta az anyáknak, szerethetünk, nevelhetünk a legjobb belátásunk szerint.  

Az elmúlt egy hétben többször is elmondtam másoknak, hogy két fegyverem van és ezeket nem félek akár naponta többször is használni. Az egyik az ölelés a másik a mosoly. Ment ez ugy is, hogy belül potyogtak a könnyeim, de a másiknak reményt adtam. Reményt, hitet Istenben (te jó ég mennyi beszéd eredményeként), magukban, az életben. Hogy menni fog, sikerülni fog. És ment és sikerült. Nem feltétlenül ugy és akkor ahogy ők gondolták, én gondoltam, de sikerült, és ez a lényeg. 

Nem tudom milyen nem szeretni a gyermekemet. Nem tudom megérteni sem ha valaki nem szereti a gyermekét. Talán felfogni sem. Lehet ez az én bajom. Eleve abból indulok ki, hogy Isten ajándékai és nekem vigyázni, óvni kell őket. Semmi más feladatom nincs már, mint szeretni.

Csodálatos gyermekeim vannak. Nem miattam. Miattuk. Mert ilyenek. Egy dolog jut eszembe róluk és az a hála. Hála Istennek, hogy elég kegyesnek tartott arra, hogy pont őket kaphattam meg. 

És, hogy miért jutottak ezek a gondolatok eszembe?

Ez egy 10 évvel ezelőtt készült kép róluk. Mosolyognak, boldogok, pedig lett volna miért bánkódniuk az biztos. 

Ez pedig 2 hetes. Ők együtt négyen a világ ellen is elmennének egymásért! Mosolyognak, keresik minek örülhetnek, boldogok. Én mindig ezt a képet láttam magam előtt róluk. Ezt akartam látni. Mára felnőttek és jobban szeretik egymást, mint bármikor eddigi életükben. 

Ha csak képen látom őket, főleg együtt, akkor valami megmagyarázhatatlan békesség költözik a szívembe, lelkembe.  🥰 

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.