Mikor valamikor október végén beszéltünk, még nevettünk. Megint rám szólt:- Írni kellene! – én meg persze vissza:- Te mondod nekem?

Megegyeztünk, hogy a következő könyvét nem a mozinál adja majd oda, hanem elmegyünk Rómába (felháborodott, hogy még nem voltunk Rómában) és akkor megkapom a szokásos puszival és ölelésekkel együtt. Brunót ezerszer puszilta, biztos volt benne, hogy lesz egy ilyen kiskutyája egyszer. Majd, remélhetőleg soká.

Most eszembe jutnak a beszélgetések hitről, Istenről, gondolatok. Sokszor olyan picinek éreztem magam mellette, hiszen annyira okos volt. Érvelt, nem vitázott. Lehetett vele beszélgetni, eszméket cserélni. Mert ő hagyta, ő ilyen volt. Elfogadtuk egymást olyannak amilyen a másik volt és kész.

Mikor elhagyta Magyarországot akkor csak a cicáját vitte és egy fehér cserépben ami inkább egy tálra emlékeztetett, az utolsó virágot ami a balkonján volt. Egy rózsaszín petúniát. Végig őrizte a hosszú úton mindkettőt. És el is ért épségben a céljához, utána már ott tündökölt neki tovább. Egy falatnyi Magyarország. 

Nem ismertem senkit, aki ennyire szerette volna a hazáját. Nem ismertem senkit, aki ennyire vágyódott volna vissza, hiába a sok keserűség, bántás ami ott érte. Én mindig annyira, de annyira féltettem. Mikor írta vigyorgó fejekkel kidíszítve:-Megyek haza. -Én meg: Jaj ne. Nem értettem, hogy hogy nem fél? Persze igen, félt, de honnan a bátorság? 

És aztán vége lett mindennek. Hogy kiderül-e valaha az igazság? Egyáltalán lényeges már? Meghalt. 2 napig zakatolt az agyam. Nem tudtam túltenni magam a tényen, nincs többé. Mindig azt vártam, hogy valaki írja, csak vicc volt. Persze nem jött a felmentő üzenet. Nem is tudom, hogy lehetséges, hogy ennyire hiányzik? Hogyha rágondolok még mindig összeszorul a torkom és tessék, már megint potyognak a könnyeim. Vajon tudta, hogy milyen nyomot hagyott az emberekben? Vajon tudta, hogy mennyien szerették őt? Ha tudta, érezte akkor sem lehetett neki elég, valami űzte, hajtotta … 

Sosem felejtem el, rám irt, amikor Taszika meghalt. Irtam egy bejegyzést az én drága kiskutyámról. Utána írta, hogy végig zokogta és örül, hogy másnak is vannak ilyen társai mint neki. Jó régen volt, 5 éve már…

A világ más lett 2022. január 1 után. Meghalt Homonnay Gergely.  😥😥😥💔  Egy kicsit talán mondhatom, a barátom volt.

A múlt hétvégén volt a búcsúztatója Magyarországon, hazatért végre, immár örökre. Megemlékeztek róla szépen. Egész nap a gondolataimban volt. Délután elmentünk egy kertészetbe. Mikor megláttam a petúniákat akkor is ő jutott eszembe. Sajnos olyan világos rózsaszín nem volt mint az övé volt hajdanán. Lett kétféle rózsaszín és egy színes kisvirág, mert ő jutott eszembe róla, hiszen ő egy nagyszerű, színes egyéniség volt. Elneveztem Gergelyvirágnak. 

Pár nap múlva az emlékére nyitott oldalon mosolyogva olvastam, hogy mások is vettek petúniát és ők is Gergelyről nevezték el. 🥰 Sokan szerették őt. ❤

Fogalmam sincs mikor lesz olyan író Magyarországon, aki ilyen csodásan, szeretettel, tele érzelemmel tud majd gondolkodni, fogalmazni, írni, ahogy ő írt. Remélem nem csak mondta ősszel, hanem valóban készen volt a könyve. Remélem kiadják majd és olvashatjuk még gondolatait. Mert ilyeneket irt és hagyott itt nekünk  útravalóul:

Egyszer kialszik a fény, és nem lesz semmi. De amíg van ez a valami, örülni kell, hogy még tart. Hogy még fázik a lábad, kiszárad a szád, és hallod, ahogy az esőcseppek földet érnek. De egyszer csak ez a valami majd eltűnik, és vele együtt minden emlék, érzés, amit csak mi tudhatunk. Amitől csak mi féltünk. Ami csak nekünk volt kedves.
Homonnay Gergely