Próbáltam összeszedni minden állatkát akik nálunk élnek, persze lehetetlenség. Már olyan sokszor írtam az állatainkról, akikkel megosztjuk a házunkat, akikkel megosztjuk, vagyis inkább ők osztják meg velünk a kertet. Itt ezen a pár négyzetméteren osztozunk békében. Nem akarom ismételni magam.
Inkább arról beszélnék ami tegnap este jutott eszembe Demény a kötsög oldalát olvasva, Judit írása után. Mert, hogy feltette Magos Judit a nagy kérdést, hogy kit mire tanított négylábú társa, barátja?
Elolvastam Judit írását, kérdését és potyogtak a könnyeim azonnal. Hát igen, Taszika és Bocika. Fejlécben láthatjátok őket az alsó sorban a két szélén. Bocika a CICA. ❤ Én még életemben nem ismertem ilyen kedves és jó szívű cicát. Tele volt szeretettel, alázattal. Fogalmam sincs, hogy lehetett ő ilyen. Őt hoztuk magunkkal még Magyarországról 16 éve.
Barátokra rábíztuk őt pár hónapra. És mentünk is vissza érte. Azt gondoltuk meg sem ismer majd, de a szokásos szájmenéssel köszöntött minket. Mikor elindultunk a nagy útra jött, mintha tudta volna, hogy neki akkor most jönnie kell, mert ő hozzánk tartozik. Amint hazaértünk elengedtük a lakásban. Azonnal otthon volt. Szétnézett, mindent bejárt, majd közölte, hogy oksa, jó lesz. Imádott gazdikája mellől már sosem mozdult el, ő volt az élete, a mindene.
És hogy mit lehet tanulni egy kutyától? Lelehet ezt írni szavakkal? Ezeket az érzéseket, amit csak azután érez az ember, ha rátalált az ő négylábú társára. Drága édes Taszikám.
4 éve ment el, lassan beletörődők, hogy nem tudom túl tenni magam az elvesztésén. Én ő előtte soha nem gondoltam volna, hogy van ilyen. Van ilyen hűség, van ilyen önzetlenség, van ilyen szeretet. Hogy lehet igy szeretni egy kutyát valóban. Hogy egy kutya vállán kitudja az ember sírni magát és ő tűri, majd bölcs barna szemeivel rádnéz, megnyalja a kezed, odabújik és megérted, megérzed, hogy nem lesz baj, csak még ezt bírd ki. Ő itt van, ketten kibírjátok. És persze, kibírtátok. Múltkoriban kérdezte valaki, hogy vajon eltudom-e őt engedni valaha? Azt gondolom nem. A zsigereimben van a lénye. Ő egyszeri és megismételhetetlen. Annyi jóságot, lágyságot, szeretetet hozott a családba. Rendszert, hiszen menni kellett sétálni, enni, időre. Ott volt amikor kellett, volt mikor valamelyik gyerek kórházban volt és nagyon kiakadtam. Tudta, érezte, hogy az idegeim pengeélen. Csak leült mellém, a lábamnak dőlt és képes volt igy ülni órákig míg én meg nem mozdultam. Mintha tudatni akarta volna, hogy ott van, amikor csak kell, csak nyújtsam ki a kezem. Vagy levette a vállamról a terhek egy részét? Vagy csak én éreztem igy? Ki tudja már ezt? És hogy mire tanított? Talán arra, hogy minden elmúlik, mindent túl lehet élni. De a szeretet megmarad utána is. ❤
Van itt négy nagyszerű kutyus velünk.
Gyönyörűek, okosak, szépek, szeretnek minket és nem engedik, hogy ellaposodjanak a napjaink. Nem tudom mi lenne nélkülük velünk. De egy biztos, kevésbé lennénk kedvesek, szeretetteljesebbek, odaadóbbak, nyugodtabbak, kevesebbet mosolyognánk és nevetnénk. Nagyon szeretjük őket a kis dolgaikkal, bohóckodásaikkal, huncutkodásaikkal együtt. Nagyon jó fiuk. Sokszor elcsodálkozom mennyire rendben van a kis életük és milyen rendet tartanak bennünk is. Próbálunk visszaadni abból a sok jóból amit kapunk tőlük, hogy szépen és szeretetben tartjuk őket, persze reménytelen, hogy viszonozzuk azt a sok önzetlenséget ami tőlük jön felénk.
És itt vannak a cicáink, KisBüdi és Samu. KisBüdi már 14 éves volt idén, de még mindig gyönyörű cica és ő tud a legszebben áriázni az éjszaka közepén. Ő megtanított minket arra, hogy harcoljunk. A kilenc életéből úgy nagyjából ötöt már elveszített, igy ma már nagyon félénk, ő az emeleten lakik, és mindenkinek aki felmegy nagyon örül. A legkisebb jónak, jó szónak, siminek is örülni tud. Rendkívül boldog ha ránézünk és azonnal el is meséli a fél életét. Sok mosolyt csal az arcunkra.
Samukánk édesünk. Na ő is egy különleges cica. A fekete cicák összes jó tulajdonsága benne van. Mint egy nagy puha párduc. Ő mindenkit szeret. Ő nem nézi ki az, mi az. Jöhet mindenki, cica, kutya. Odafekszik, odabújik mellé, itt vagyok, simikézzél, majd dorombolok neked. Hihetetlen fazon, aki leginkább kutyának képzeli magát mint cicának. Dehát a kutyák között, mellett nőtt fel, mit is képzelne mást?
Nálunk a kismadarak, a japán sirálykák mindig is sokáig éltek, 6-8 évig. Idén kiderült, hogy azért viszket az arcom, a kezem mikor foglalatoskodom velük, mert allergiás vagyok a tollra. Két napig sirtam, hogy akkor most mi lesz velük. Végül azt mondtam, eddig itt voltak, maradnak, én nem adom oda őket senkinek. Gyuszi azt mondta, hogy rendben, de akkor ő takarítja őket. Na azóta már ő is nagyon megszerette a kis tollasokat, titkon nevet ad nekik. Mivel tavasszal több madárka is elpusztult mert már nagyon idősek voltak, igy egy napon azt mondta Gyuszi menjünk, vegyünk kismadarakat. Hoztunk négyet. Igy lettek tizen. Egyszer, sok-sok éve voltak fiókáink, amikor ők születtek. Azóta soha. Most már másodszor költenek, muszáj lesz kivenni a fészket, mert hát mégsem születhetnek kismadarak világba, oda meg nem akarjuk adni senkinek őket. Egyszerű kis életükkel megtanították nekünk, hogy lehet ezt igy is. Örüljünk a legkisebb dolgoknak is, van mit enni, van mit inni, játszanak egymással, pittyegnek, szeretik egymást. És ennyi. Csak jól vannak. Nem kellenek extra dolgok, annak örülnek amit kapnak. Kajának, a füzérnek, a reggeli salátának, cikóriának, a főtt tojás érkezésekor ünnepet ülnek. Nagyon-nagyon cukik!
A kinti állatok. A gőték életéről már sokat olvashattatok itt a blogban. A velünk élő méhekről is, leginkább erdei méhek, a világ legbékésebb méhecskéi. Vannak téli hotelek, nyári itatók és sok-sok, még több virágzó illatos virág. No és a madárkák. Nyár elejétől mikor kikelnek az első költések onnantól kezdődik az udvarunkon a fáink koronáiban a haccacáré. Nem lehet elmondani mennyit játszanak, dumálnak, jönnek a kerti tóba fürdeni, hol itt bandáznak, hol ott. Nem félnek tőlünk, tudják, hogy nem bántjuk őket. Pár hét és kikerülnek majd a téli etetők. Tudják, hogy nem hagyjuk őket magukra. Sokat tanultunk tőlük is. Nyugodt mozdulatokat, mert akkor maradnak mellettünk. Megtanítottak meglátni a szépséget a virágok, fák, füvek között. Hogy minden érték, vigyázni kell rá. Hogy például a bodobács nem a legszebb bogár, viszont hasznos, tehát nem bántjuk. Figyeljünk a természetre. A pókhálókra vigyázunk, a nagyobb, maradó pókoknak nevük van, tudom, nem vagyunk normálisok, de ti láttatok már szövés közben pókot. Ha alkalmatok van rá akkor nézzétek meg, nem bánjátok meg. Igaz nem a legszebb állatok, de erről nem ők tehetnek. Viszont senkit nem bántanak. Csak türtőztetni kell magunkat, ami bizony tényleg nem könnyű, hogy ne csapjuk le vagy zavarjuk el a soklábúakat.
Egyre jobban azt érzem, hogy az állatoké itt minden, őket kellene figyelnünk, hogy megtanuljunk élni. Néha eszembe jutnak a régi indiánok. Tudom-tudom, nagyon nehéz életük volt, de ők megtanultak harmóniában élni a természettel. Pedig csak figyelni kellene, menne az valamelyest most is. Az állatok nem körülményeskednek. Nem megalkuvók. Nem nézik kinek milye van. Nem azért szeretnek mert mutatsz valamit magadból. Totál nem érdekli őket, hogy van-e és mennyi a pénzed. A lelkedre kíváncsiak. Az őszinte érzelmekre. Becsapni nem lehet őket. Nem lehet mézes-mázaskodni nekik, nem veszik be. Mögé látnak és meglátják az igazi embert. Ezért figyelek mindig, ha a kutyák morognak egy-egy vigyorgó cukimukizó emberre. Nem őszinték, megjátsszák magukat és ezt ők érzik nagyon is jól.
Jól van, még szerintem órákig tudnék írni róluk. Mert meg is érdemelnék, de leginkább már ismételném magam.
Sokszor irtam már az állatok világnapján. Ha olvasgatni szeretnél itt van időrendben az összes bejegyzés:
Október 4. az állatok világnapja
Állatok világnapja
Október 4. Az állatok világnapja
Állatok világnapja 1. Cicáink … ❤
Állatok világnapja 2. Kutyusaink … ❤
Állatok világnapja 3. … és a többiek ❤
Állatok világnapja 4. Miért az állatok?