Na ez jó kérdés! És ugye nem is gondol erre az ember. Sőt, eszébe sem jut. Egy ideig, míg az arcába nem dörgölik.

Azt hiszem tudomásul kell vennem lassan, hogy már semmi nem lesz olyan, mint két éve a kezemmel. Dokibá rákérdezett, hogy van a mancsom. Csak legyintettem, hagyjuk. – Na, muti. 
Rám néz:- Ez nincs meggyógyulva. 
Úgy, ahogy érzem, a fele igen, a fele nem. 
?????????
– Mi a fene van?- Fogalma sincs, van ilyen, látott már nem egy ilyet, de ez még nincs meggyógyulva azért néz úgy ki, mintha egy hónapja műtötték volna, azért fáj és azért nem tudok vele emelni. 
– Meggyógyul valaha?
– Hát, reméljük, de lehet évek kellenek hozzá.
????????
Fejvakarás. Nem tudja miért van ez egyes embereknél. 

Drága barátnőm mondta még az elején (bár ő belgyógyász), hogy lehet soha nem lesz már olyan a kezem mint volt. De azért reménykedtünk, hát ez most nem jött be. Sajnos neki lett igaza. 

Nem, nem erre készültem. Nagyon megviseli a lelkem ez az állapot. Tehetetlen düh van bennem. Most jobb mint a műtét előtt, nem fáj annyira, de nem lett olyan, mint szerettem volna. Nehezen viselem, hogy segítséget kell kérnem, most kb. úgy működök, hogy kapjuk meg és vigyétek én meg szomorúan kullogok utánuk. Ha Gyuszi kiveszi a kezemből a dolgokat azért sírdogálok, ha nem akkor meg azért, mert nem megy. 

Hogy milyen érzés ez? 

Amikor Esztikém még általános iskolába járt, került egy vak kisfiú az osztályba. 8-9 évesek lehettek, fogalmuk sem volt mi az, hogy valaki nem lát. Másnapra egy sálat kellett vinnie mindenkinek, reggel bekötötték a szemüket és egész nap úgy csináltak   mindent. Utána már tudták mit jelent nem látni.

Hogy milyen az én helyzetem? Van kezem, itt van, ezzel írok. Vágom a kenyeret, hajtom a ruhákat, vasalok (érdekes módon ez az egyetlen dolog amitől nem fájdul meg), ligh-os módon takarítok. A macskaalmot kirugdosom a garázsba, a ruhákat nem tudom lehozni a tárolóval az emeletről, ledobálom őket és úgy viszem ki több részletben. A kádat már nem tudom kitakarítani, ha megteszem, akkor azon a napon már semmi. Mondanám, hogyha valaki szeretné átérezni milyen ez, hogy mit csináljon, de nem mondhatom kösse fel a karját, mert akkor nem tudja használni. Én tudom csak éppen alig. Nehéz úgy az élet, hogy kapnád, de megáll a kezed út közben. Mindig el kell gondolkodnom, hogy most ez menni fog, vagy nem. Többnyire nem, vagy nem úgy ahogy én szeretném.

Nagyon sok szomorúságot okoz ez nekem. Sok tehetetlenség és düh van bennem magammal szemben. Bánatomat meg nemigen akarom senkire ráönteni, leterhelni, hiszen mindenkinek meg van a maga baja. Segíteni úgy sem tud senki. 😦 

Kaptam krémet, szilikonnal be kell vonni a sebet és csuklószorítót kell hordanom.

Hogy meddig? Na ez a megfelelő kérdés. 😦